1. fejezet:
Álom
Te, hogy különbözteted az álmot a valóságtól? Honnan tudod, hogy amit látsz, az nem csupán a képzeleted szüleménye?
- Fogolyként jöttél a világra, és fogolyként fogsz meghalni… - hallok egy furcsa mély hangot, valahonnan a fejemből. – Nem látok semmit, csak sötétséget. Nem érzek semmit, csak a műanyag csövet a számban, melyből éltető oxigén száll, és a furcsa nehéz anyagot, ami körbevesz, s nem hagy mozdulni. Hol vagyok? Az egész testemet nehéznek érzem. Ki vagyok? Nem emlékszem… Csupán tompa zsibbadtság a fejemben… zúg a fülem és nem érzem, merre van a le, merre van a fel, összerándulok, az engem körbevevő anyag megrezdül majd hirtelen ez az érzés megszűnik.
Kinyitom a szemem és egy világos helyen térek magamhoz. Egy mező közepén fekszem a fűben és nézem az eget. Mellettem egy másik ember.
- Hé… Lily elaludtál? – csendül a testvérem hanga a fülemben.
- Mi? –ülök fel. – I-igen… – zavartan mosolygok.
- És megint azt álmodtad, mint a múltkor? – ez a gyerek a fejembe lát.
- Sajna… - dörzsölgetem a szemem. Mostanában mindig elalszom, amikor kijövök ide. Ez amolyan, hogy is mondjam? Családi pihenőhely?
- Mondtam neked, hogy nem szabad éjjel horrorfilmet nézni – Rose szemei villámokat szórnak.
- Fogd be! A múltkor is csak azért aludtam el, mert Mrs.Petterson annyi leckét adott nyelvtanból, hogy hajnalig csináltam. –mentegetőzöm kétségbeesetten. - De te nem tudod, hogy az a nő milyen vérszomjas! Kegyetlen… Ááá…
- Lily… még csak 15 éves vagy… - mosolyog rám kedvesen Rose. Ő az egyik kishúgom. Csak egy év van közöttünk, de néha évtizedeknek tűnik. Sokszor sokkal komolyabban fogja fel a dolgokat, mint én. – Túl kell élned a gimnázium első osztályát…
- Fogd be Rose. Te minta tanuló vagy, viszont nekem jópofiznom kell azzal a hárpiával! Majd ha már nem csak kis nyolcadikos leszel megérted, hogy milyen szörnyű az a némber!
- Tudod… - nevet. – Most Alice biztos azt mondaná, hogy igazad van.
Alice a másik húgom. Ők ketten ikertestvérek, bár teljesen máshogy néznek ki, és más a természetük is. Rose higgadt, és figyelmes. Alice minden-lében kanál, cukormániás világos barna haja és gesztenyeszínű szemei vannak. Rosenak ellentétben sötétbarna szeme, és sötétbarna haja van. Kettejüktől eltérően én holló-fekete hajjal és egészen sötét szemekkel rendelkezem.
- Rose, lassan haza kellene mennünk – tápászkodom fel a földről, majd egy határozott mozdulattal őt is talpra állítom. – Alice már biztos vár minket…
- Ugyan kérlek – legyint egyet – Nem az, az aggódós típus, ahogy ismerem.
- Tudom, de amikor beteg, akkor nincs, aki szórakoztassa, és ilyenkor mindig mi foglalkoztatjuk…
- Igen – sóhajt egyetértően. Amikor a testvérünk beteg, akkor mindig vigyáznunk kell rá, mert az anyánknak sosincs ideje. Anya egyfajta… hm… „dolgozó nő”, aki inkább melózik, minthogy a gyerekeivel törődjön. Sosem rajongtunk érte túlzottan, és ezért szeretjük egymást annyira. Három testvér, mindent legyőz… Karöltve mosolyogva indultunk haza, és már a dombtetőről megláttuk a házat. Kis fehér házikó vörös cseréppel. Olyan, mint a mesékben. A szokásos ház… szokásos, megszokott, unalmas. Sokszor mondtam már anyának, hogy fel kellene kicsit újítani, hogy kifesthetnénk, de sosem figyelt rám. A saját szobánkat – hárman laktunk a második emelet legnagyobb szobájában – viszont mi csinosítottuk ízlésünk szerint. Rose polcán könyvek sorakoznak, ágya fölött a falon sok poszter díszeleg, a kedvenc színészéről, egy egész alakos, és sok újság kivágás. Alice oldala egészen más. Az ő ágyán plüss állat halmok, polcán az édesség papír gyűjteménye, a falon egy saját kezével rajzolt kép, amin ő ücsörög mosolyogva, és tengernyi édesség veszi körül. Minden csokoládés, bon-bonos, drazsés és cukros papír gondosan és precízen kiszínezve. Alice nagyon büszke a képre, és mi mosolyogva nézzük minden áldott nap, hogy milyen elégedetten néz ránk a képen szereplő alak, kinek a szájából egy hatalmas tábla csokoládé lóg ki. Az én szobarészem talán a legőrültebb… Az eredetileg kék falat lefestettem fehérre, majd nagyon sok élénk színt használva úgy csináltam meg, mintha puzzle darabkákból lenne kirakva. Minden darab más és más színű… A polcomon pár könyv és energia italos doboz foglal helyet. Én magam nem iszom energia italt, de a barátaimtól mindig elkérem őket, mert nagyon tetszenek. Az ágyamon foglal helyet Stevie, a baba, akit saját kezemmel varrtam. Stevie nem is baba, hanem valami groteszk figura. Fehér, kicsit olyan mint egy mézes kalács ember, bár az egyik keze és egy lába rövidebb lett mint a másik. Szeme helyét hímzett X-ek jelölik, és varrat szája van. Stevie nem az a játszásra való baba, viszont Alice előszeretettel veszi el tőlem, mert bolondul érte… Viszont, amikor megkaparintja akkor képtelenség elvenni tőle. Az ágyam alatt foglal helyet egy kis ládika, amit még régen kaptam. Abban tartom a képeimet a barátaimról, és a testvéreimről.
Mikor hazaértünk rögtön felrohantunk megnézni, hogy van Alice, aztán mikor a lány előadta a nagy halált kivettem a táskámból a nagy zacskó mogyorós csokoládét, amit Roseal közös pénzünkből vettünk, egyfajta „gyógyulj meg” ajándékként.
- Ezt csak nekem? – Alice már-már elérzékenyült a hatalmas zacskó csokoládét látva.
- Igen –mosolyogtam. – De egészen nyugodtan megkínálhatsz vele minket is… - ültem le az ágya szélére. Akkora ő már régen széttépte a csokoládé zacskóját, és bekapott három szemet. Széles mosollyal az arcán ízlelgette kedvenc csemegéjét, aztán felénk nyújtotta a zacskót.
Miután jóllaktunk a csokival Rose és én nekiálltunk a házi feladatainknak, ezek után megvacsoráztunk, és felvonultunk lefeküdni.
Ezen az éjjelen is álmodtam. Ugyan azt, amit a réten. Tompa zúgás a fülemben, és a bezártság szörnyű érzése. Valaki a fülembe suttogott valamit, de nem értettem. Próbáltam megfordulni, de nem sikerült. Küszködve akartam kiszabadulni a börtönömből, de kábelek lógtak ki a testemből, és nem engedtek szabadon mozogni… a testemet körülvevő elasztikus anyag se segített túl sokat a szabadulásban. - Fogolyként fogsz meghalni… - suttogta egy hang.
Hirtelen kipattant a szemem és azzal a lendülettel fel is ültem. A hajamról és államról izzadtság csöpögött. Remegő kézzel a torkomhoz nyúltam, és nyeltem egyet.
- Csak álom volt, csak álom volt… - suttogtam magamnak a hangom jobban remegett, mint én magam. Lihegve kapkodtam levegő után, és próbáltam magamhoz térni. Az óra felé pillantottam.
- Hajnali fél kettő… csodálatos – nyöszörögtem immár kicsit nyugodtabban. Remegve kitakaróztam és a hálópólómat – merthogy egy combig érő pólóban alszom - összehúzva magamon elindultam a szobán keresztül a lépcső felé, hogy igyak egy kis vizet. Miközben keresztülbotorkáltam a szobán a sötétben lenyugtatott a testvéreim szuszogásának nyugodt, egyenletes ritmusa. A fürdőszobába érve felkattintottam a villanyt, és a mosdóhoz léptem. Arcom sápadt volt, hajam kócos. Engedtem a tenyerembe némi vizet, és arcot mostam. Egy törölközővel szárítgatni kezdtem az arcomat, majd már teljesen nyugodtan letettem a törölközőt a mosdó szélére és a tükörbe néztem.
Sikítottam egy halkat, és összeszorítottam a szemem. A szám elé kaptam a kezem, nehogy valakit felkeltsek. Ijedtségemben a földre estem. Félelemtől remegve hátranyúltam, de a kezem a semmibe markolt. Még mindig a számra szorítottam az egyik tenyeremet úgy álltam fel, és ismét belenéztem a tükörben… Nem volt ott semmi… Az előbb amikor letettem a törölközőt egy lányt láttam magam mögött. Hosszú fekete haja eltakarta az arcát… De úgy látszik, csak képzelődtem. Ez őszintén megnyugtatott. Biztosan csak az álmom miatt… Soha többet nem fogok horror filmeket nézni egyedül… Lenyugodva sétáltam vissza a szobába, és örömmel nyugtáztam, hogy az előbbi sikolyom nem keltette fel a testvéreimet. Vissza másztam az ágyamba, betakaróztam és ismét elaludtam…
