6. fejezet
Szabad vagy!
Mit teszel, ha már nincs visszaút? Így maradsz örökké. És talán nem marad más, csak a halál önfeledt és mámorító békéje…
23:45
Hatalmas gombóccal a torkomban álltam Lilyvel szemben. Minden csendes volt, csak néha libbentette meg a hajunkat a hűvös éjszakai szellő. A fák fekete gátként tornyosultak fölénk, ridegen, üresen. Félelmetesen. Igen. Életemben először hangosan is ki tudnám mondani. Félek. Nem tudom, hogy mi lesz velem ezek után. Talán folytathatom az életem, úgy ahogy volt? Kétlem. Az egész kis világom fenekestül felfordult és bár vágytam az igazságra, mégis… Valahogy otthonomnak éreztem ezt az álomvilágot. A monotonitása már megszokottá vált számomra.
- Két percünk van éjfélig – suttogott Lily. Nem volt senki a közelben, de a csend úgy nehezedett az érzékszerveinkre, hogy ez a kevés hang is kellemetlenül éles volt.
- Tudom – nyögtem.
- Ne aggódj! Sima ügy lesz. Csak koncentrálj arra, amit tanítottam és nem lesz gáz.
- Jó.
Lily sóhajtott és bátorítóan rám mosolygott, majd a vállamra tette a kezét és finoman megrázott. Akaratlanul is elmosolyodtam. Ez hiányozni fog. Tudom, hogy többé vele nem találkozom ezek után. Kár.
- Kezdhetjük – lehunytam a szemem, kiürítettem az agyam.
- Még visszafordulhatunk – hallottam Lily hangját.
- Nem.
- Rendben, de én felajánlottam.
- Kezdhetjük… - sóhajtottam egy mélyet.
Lily a homlokomra emelte hideg tenyerét. Az érintése pár pillanat után eltűnt a homlokomról és mérhetetlen fájdalom robbant szét a testemben. Hangtalan üvöltésszakadt fel a torkomon, és szabadulni próbáltam a szűnni nem akaró érzéstől. Úgy éreztem a fájdalom felemészt. Belehalok… De végül hirtelen mintha vízből bukkantam volna ki eltűnt a testemből a gyilkos érzés. Furcsa zselatinos anyag vette körül a testemet, és mindenem fájt. A kezemmel az arcomhoz tapogatóztam, megtaláltam rajta a már elég jól ismert pántos és egy erősnek tűnő, de mégis gyönge próbálkozást tettem, hogy letépjem. Siess – zakatolt az agyamban. Ismét próbálkoztam, de hiába. Harmadszorra minden erőmet összeszedtem, és sikerült lerántanom a pántot, amihez furcsa cupókák voltak kapcsolva. Kissé olyan érzést keltett az eltávolítás, mintha az agyamat cuppantották volna le rólam.
Furcsa vörös folyadék áramlott a szemembe. Csípett, de nem törődtem vele. Most azon volt a sor, hogy kihúzzam magam az üveg börtönömből. A zselén áttörve a kezem nagy fájdalmak árán végre megtalálta az üveget. Esetlenül kezdtem keresni a kijáratot. Mikor megtaláltam hangtalan fájdalmas nyögéssel löktem fel a fedelet. Kibukkantam a zseléből, és felhúztam magam a tartáj peremén. Hideg levegő tépte fájdalmasan a bőrömet. Átlendültem a vastag üvegfalon, és erőtlenül a földre zuhantam. A cső, ami a tartályban a levegőt szolgáltatta marta a torkomat, ezért egy erős húzással kitéptem a torkomból, és egy hangtalan kiáltással nyeltem a friss levegőt. Nem volt szinte semmi időm, felnyomtam magam a térdemre, majd az üvegbe kapaszkodva felálltam. A karjaimból és lábaimból furcsa drótok és huzalok lógtak ki, de túl erősek ahhoz, hogy el tudjam őket távolítani. A vállamra estem a földre, ezért az különösen sajgott. Egy pár pillanatig még álltam az üvegbörtönöm mellett, a hűvös és sima felületnek dőlve, majd miután sikerült egy kis erőt összeszednem tovább vonszoltam magam. Mindenem nagyon fájt, és úgy éreztem mentem összeesek. Nagy nehezen eljutottam az kijáratig, erőtlenül lenyomtam a kilincset és kilöktem az ajtót. Jéghideg szél csapott az arcomba, a fülembe és kezdte tépni a hajam. Egy pár pillanat múlva hatalmas dudaszó hallatszott, majd üvöltözést hallottam a távolból. Igen, én vagyok. Engem kerestek… Ahogy a szél szaggatta a vékony szürke anyagot, ami a testemet védte a gerincemen a hideg cikázott. Lenéztem a földre, és szörnyülködve láttam, hogy az egész talajt hideg hó borítja. Tétováztam egy pillanatig. Megéri ez? Hiszen miben jobb az eredeti, mint az álomvilág? Majd, ha valaha biztonságos helyen leszek, megkérdem valakitől. Esetlenül léptem ki a hideg hóba meztelen lábammal. Tántorogva indultam el a legközelebbi kerítés felé. A lábamat hamarosan vörösre fagyasztotta a hideg, vállam rettentően sajgott, nem láttam teljesen tisztán, és annyira álmos voltam, hogy úgy éreztem összeesek. Nagyon sok gondolat cikázott a fejemben. Meg fogok halni. Miért csináltam ezt? Megérte? Fázom… Ráléptem egy a hó alatt megbúvó jéglemezre, és kibillentem az egyensúlyomból. Térdre zuhantam, majd szétterültem a hóban. Meghalok… Az arcomon egy sós könnycsepp szánkázott le. Végem… Az életem lassan lepergett előttem, de rá kellett jönnöm, hogy amit látok az csak hazugság… Még egy könnycsepp csatlakozott az előzőhöz, melegen szántva végig az amúgy jéghideg arcomat. Remegtem a hidegtől, és tudtam, hogy itt a vég. Engedelmesen hagytam, hogy a sötétség körbevegyen, és lassan háborgassa az agyamat.
De hirtelen a sötétség eltűnt… Hirtelen robbanások hallatszottak a fülemben. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy egy épület lángokban áll, majd mellette felrobban a másik. Tudtam, hogy nem halhatok meg itt. Tudtam, hogy ez mind azért van, hogy rólam elterelje a figyelmet. Mindenem fájt, mindenem égett, de álló helyzetbe küzdöttem magam, és tovább vonszoltam magam a jeges talajon. Valahogy átverekedtem magam a szögesdróton, ami szerencsémre kis helyen szét volt vágva, aztán már csak arra figyeltem fel, hogy sötét fák között bolyongok, és valami meleg, nedves dolog folyik végig az arcomon, karjaimon. Kapaszkodtam a fákba, ahogy tudtam, de úgy éreztem már tényleg nincs remény. Kétségbeesetten követtem azt az apró, tűhegynyi fénypontocskát, ami vezetett a sötétben. A csontjaim és mindenem szikrákat hányt a fájdalomtól, de akkor is folytattam az utat. Még van esély… Még nyerhetek.
A következő pillanatban lépések zaját hallottam a fülemben. Hát rám találtak… Most vagy megölnek, vagy vissza visznek. Küszködve totyogtam tovább a hóban, de a kezem lecsúszott a következő fáról, arccal a hóba zuhantam, és nyögve elernyedtem. Hallottam, hogy a lépések egyre közelebb és közelebb jönnek, de már nem érdekelt. Kínomban elmosolyodtam, és vártam, hogy a halál végre magához vegyen. Egy gyöngéd érintést éreztem a vállamon, ami hátamra fordított.
- Ááá? Már itt is vagy? – leheltem némán. Szemem elhomályosult. Az érintés óvatosan felemelt, és lassan elindult velem. Ködös agyamban megjelent a két húgom képe, és elszorult a szívem fagyott, csonka maradványa. Szerettelek titeket lányok… Sajnálom, hogy csalódást okoztam nektek. Így a halálomon lenne kedvem elmondani nektek, hogy mennyire szeretlek titeket… De már késő. Egy meleg könnycsepp gördült ki ismét a szívemből. Most már tényleg meghalok. A fájdalomban képzelegni kezdtem, és azt láttam, hogy a testvéreim ott állnak egymás mellett, és mindketten sírnak, mert elvesztenek. Én ezt nem akarom… Vagyis már biztos, hogy meghalok, de még szeretnék mondani valamit… Valamit utoljára…
- Alice… Rose… Szeretlek titeket… - rebegtem a semmibe.
- Szabad vagy… - suttogott egy hang valahonnan. Szemem örökre elhomályosult, majd az agyamat körbevette a jóleső sötétség. Az utolsó könnycsepp is kihullott a szememből.
Köszönöm…
