Puff... Puff... Puff...
Tompa hangokat hallottam a távolból... Morogva fordultam a másik oldalamra, mert úgy éreztem, hogy engem holmi puffanások nem fognak felébreszteni édes álmaimból. Puff... Puff... Puff... Egyre közelebb és közelebb jött az idegesítő zaj. Mordultam egy nagyot és kinyitottam a szemem. Álmosan néztem körbe, az ég kéken ragyogott, a madarak békésen röpködtek, az erdő fáinak lehullott levelei vidáman táncoltak a lágy, meleg szellőben. Elmosolyodtam és egy kis vöröses szőrű mókust figyeltem, amint átszökkent az egyik fa ágáról egy másik fára. Felkuncogtam, amikor megláttam a zöld sárkányruhás fiút, kinek akkora kezei voltak mint egy egy péklapát...
Na álljunk csak meg egy szóra! A kezeimmel megdörzsöltem a szemem és reméltem, hogy ez a képtelen dolog eltűnik... Csalódnom kellett... nem az, hogy nem tűnt el, de előbukkant a semmiből egy magas rózsaszín torony, melynek tetején egy ugyan csak rózsaszín Unikornist mintázó zászló lobogott. A torony egyetlen ablakából egy apró termetű barna hajú lány integetett elvörösödve lefelé. A torony aljában fehér lovon egy magasabb fekete hajú fiú ücsörgött Herceg öltözékben és éppen a Sárkánnyal vitatkozott.
Felálltam s leporoltam magamat. Ekkor vettem észre, hogy én, hogy nézek ki. Fekete nadrágom kényelmesen simult a lábamra. A combomon lévő menő szakadásokat sok-sok biztosító tű tartotta egybe. Felül egy fehér szakadt és szintén biztosító tűkkel összefogott toppot viseltem. Lenéztem a lábfejemre és elvigyorodva vettem észre, hogy egy gyönyörű bőr acélbetétes bakancs van rajtam. A bakancstól pár centire a földön egy fekete cipzáras pulóver hevert. Belseje puha, fehér szőrme, külseje matt színű fekete volt és pár helyen az is meg volt tűzdelve BT tűkkel. A csuklómon pár fekete bőr karkötő hevert és nyakamban egy fekete fehér kockás sál lógott természetesen teleszurkálva tűkkel, pont mint a nadrágom, a pólóm és a pulóverem. Kuncogva vettem fel a ruhadarabot a lábam mellől, majd kiráztam és a derekamra kötöttem.
Mikor megint felnéztem a Herceg éppen a Sárkánnyal birkózott a porban és a Hercegnő a toronyban vérző orrát törölgetve figyelte a küzdelmet. Félre billentettem a fejemet, majd elindultam feléjük. A torony aljához érve lenéztem a porban fekvő Hercegre és Sárkányra, akik immáron öt-öt kártyalappal a kezükben a toronynak hátat fordítva pókereztek.
- Hercegeeeem! - kiabált fentről a Hercegnő élesen csengő hangján. - Rád várok! Ments meeeg!
A Herceg egy fogpiszkálóval a szájában felpillantott a torony tetejére, majd vállat rántva visszafordult a Sárkányhoz, és egy elmotyogott „Royal Flush, nyertem!” után újra osztott. Mikor a Hercegnő ismét kiabálni kezdett – bár már sokkal dühösebben - felsóhajtottam. Biztos unatkozik, gondoltam és a falra tettem a kezem. Hát, ha én nem is vagyok herceg, azért talán az én társaságom is elég neki, ha már ez a lusta Herceg inkább pókerezik minthogy megmentsen egy hölgyet... Szánalmas... Tipikus pasik... Felsóhajtottam majd elkezdtem felmászni és nevetve vettem észre, hogy játszi könnyedséggel jutok egyre fejjem a ronda rózsaszín torony oldalán. Beugrottam az ablakon és a Hercegnőre mosolyogtam.
- Szia! Kazumi vagyok – vigyorogtam szélesen és a kezemet nyújtottam.
- Az én nevem Echo Hercegkisasszony... - nemesi hanglejtésére kicsit felvontam a szemöldököm. Most... meg kellene hajolnom előtte? - És te nem vagy Herceg... - folytatta.
- Igazad van, nem vagyok Herceg – nevettem.
- Hajolj meg előttem undok pór, és ne merészelj tegezni, mert levágatom a fejed a szolgáimmal.
- Sajnálom kisasszony... -kuncogtam. Ez a lány egész mulatságosnak bizonyult számomra. Rövid barna haját a feje tetején egy nagy kontyba fogta, frufruját mintha vonalzóhoz igazítva vágták volna olyan egyenes volt. Körülötte a szobában émelyítően aranyos dolgok hevertek mindenfelé. Kissé undorodva néztem körbe a rózsaszín falakon. A rózsaszínű baldachinos ágyról fodros függönyök lógtak... Tulajdonképpen az egész szoba úgy nézett ki, mint egy hatalmas randa rózsaszín csipketerítő. És Echo Hercegnő pontosan bele illett a képbe. A ruhái úgyszintén fodrosak és rózsaszínűek voltak. Émelyítően rózsaszínűek...
- Azért jöttél, hogy megments? Mert, ha igen akkor megengedem, hogy hű Komornyikom legyél – mosolygott rám a kis rózsaszín szörny.
- Hát, ami azt illeti, mivel a herceged elég lusta, gondoltam feljövök, hogy legyen társaságod – mosolyogtam rá.
- Ne tegezz Komornyikom – mosolygott rám vakítóan.
- Öhh... elnézést kérek kisasszony! - nevettem. - De miben látszik, hogy én az Ön komornyikja vagyok? - kuncogtam. Válasz helyett csak oda lépett az ágya melletti kis asztalhoz és felvett róla egy fehér selyemkesztyűt. Rögtön éreztem, hogy nem lesz a kesztyűvel hosszú életű a kapcsolatunk. - Uhn... Kisasszony, ebbe a tenyerem nagyon meg fog izzadni... nem lehetne esetleg fekete és ujjatlan?
- Dehogynem... - intett egyet és a kesztyű láss csodát fekete lett és ujjatlan. Mosolyogva a kezembe nyomta én pedig felpróbáltam. Pont illet rám.
- Köszönöm – elvigyorodtam.
- Nincs mit, Komornyik, de ajánlom, hogy te legyél a legjobb Komornyik a világon!
- Igenis kisasszony! - szalutáltam, majd hirtelen remegést éreztem a nadrágzsebembe.
- Triii, triii, triiii... - hallottuk az éles ismétlődő hangot. A zsebemhez kaptam a kezem és csak most vettem észre, hogy egy elegáns vékony ezüst lánc lóg ki belőle. Meghúztam a láncot és rögtön a kezembe pottyant egy gyönyörű ezüst zsebóra. Szépen megmunkált kis szerkezet volt és megállás nélkül ismételgette a furcsa zenéjét: - Triii, triii, triii.
- Jól van, jól van! - megnyomtam az óra tetején a kis gombocskát, mire a fedél engedelmesen felpattant és a triizés is megszűnt. Az óra fél hármat mutatott.
- Jézusom! Már fél három van!? - szörnyülködött Echo Hercegnő, majd megragadta a karomat és az ajtó felé kezdett vonszolni. Hagytam magam, hadd rángasson. Kirohantunk az ajtón, és elindultunk egy folyosón. A falakról mindenhonnan furcsa képek néztek ránk. A Hercegnő mosolyogva vezetett, amíg én a képeket lestem értetlen fejjel. Az egyik kép mellett egy hatalmas könyves szekrény állt. A szekrény előtt egy bársony fotelban egy fekete hajú lány üldögélt, kezében egy könyvet és egy szép lúdtollat tartott és mikor oda értünk hozzá éppen bőszen írogatott a könyvébe.
- Áá! Szervusz Rosie – sétált mellé a Hercegnő, de látszott a lányon, hogy meg sem hallja. Echo kisasszony finoman megérintette a vállát, mire az, mintha álomból ébredt volna, megrázta a fejét és zavartalanul rámosolygott.
- Üdvözletem Hercegnő! Megkérdezhetem, hogy mi járatban van erre, új komornyikjával eme csodálatos órán?
- A teapartyra igyekszünk – magyarázott rendesen a kis fodros. - A Kalapos már vár minket. Te nem tartasz velünk?
- Nem, Kisasszony, nagyon sajnálom, de a Vörös Királynő vár engem egy Lovaspóló játékra – sütötte le bűnbánóan szemeit a lány.
- Oh... milyen kár! - sopánkodott a Hercegnő. - Különben ő itt Kazumi – mutatott rám, mire én elmosolyodtam és kezet fogtam az Íróval.
- Örvendek – mosolygott kedvesen. - A nevem Roselynne, de mindenki Rosenak hív, kérlek te is hívj így nyugodtan.
- Nagyon örülök! Kazumi vagyok – mosolyogtam.
- Triii, triii, triii! - ismét felpattintottam a kis ezüst órát.
- Istenem! 2 perccel le vagyunk maradva az ütem tervhez képest! - kiáltotta Echo hercegnő és a karomat megragadva tántoríthatatlanul továbbsietett. - Viszlát Rosie!
Lesiettünk egy keskeny csigalépcsőn, majd végigfutottunk egy kis folyosón. Mikor a folyosó végére értünk újdonsült Úrnőm megtorpant és gondolkozva körbenézett.
- Merre is menjünk, merre is menjünk? - rágcsálta szája szélét elgondolkozva.
- Úrnőm... hallod ezt a hangot? - fordultam Echo felé. Fülemet egy sikítás hangja töltötte meg, és mikor a hang irányába, ez esetben föl pillantottam rögtön rám zuhant a mennyezeten lévő lyukból egy test. Nyekkenve terültem el a padlón azzal együtt, aki rám esett, majd pár pillanat múlva kicsit összeszedte magát és mentegetőzve feltápászkodott rólam. Aggódva porolgatta kék fodros – ekkor már tényleg azt gondoltam, hogy rosszul leszek a sok fodortól és csipkétől... - szoknyáját és igazgatta fehér kötényét. Magas lány volt, hosszú barna haját kibontva hordta és kedvesen mosolygott.
- Elnézést kérek, amiért rád estem kedves idegen... - motyogott zavartan és egy erős rántással felhúzott a földről. - nagyon ügyetlen vagyok, sajnálom! A nevem Alice és a teapartyra jöttem.
- Alice? - mérte végig Hercegnőm, majd mosolyogva belé karolt. - Akkor kérlek tart velünk, mi is éppen oda tartunk. Ő itt a Komornyikom, Sebbas... Őőő... Illetve Kazumi... Én pedig Első Echo Belarus Hercegnő vagyok - kuncogott a Hercegnő. Alicere mosolyogtam, örültem, hogy láthatok végre még egy normálisnak kinéző embert.
- Triii, triii, triii! - kotyogott megint az órám.
- Te jó isten! 10 percünk van odaérni! - szörnyülködött Echo kisasszony ismét. Szorosan magához fogta Alice karját, aki ijedten kapaszkodott belém majd a Hercegnő ismét futásnak eredt. Észre sem vettem, hogy hogyan, de kijutottunk a toronyból és egy szép zöld erdőben találtam magam. Hasonlított ahhoz ahol felébredtem, de mégsem volt ugyan az. Kicsit megnyugodtam, hogy nem rohanunk, de amikor Hercegnőm megtorpant ijedten megdermedtem. Miféle furcsa szerzettel találkoztunk már megint össze?
Felnéztem a fára amit Echo hercegnő is nézett és félre billentettem a fejemet, amint megláttam azt.. az... izét! Egy lány csüngött a fa ágáról fejjel lefelé. Fején szőrös macskafülek díszelegtek és hatalmas vigyor terült szét az arcán. Barna haja rövid volt, s frufruja egyenessége majdnem vetekedett Echo Kisasszony frufrujával.
- Hová, hová kis Hercegnő? - kuncogott, majd meglengette füléhez hasonlatosan csíkos farkát a levegőben. - Talán nem a Kalaposhoz egy teára? - vihogott. Éles, magas hangja hihetetlenül irritálta a fülemet és legszívesebben ott helyben megöltem volna!
- De éppen oda tartunk, pór Macska! Én és Alice és a Komornyikom, Kazumi!
- Nekem is kell egy komornyik! - suttogott maga elé Alice, mire a furcsa macskalány leugrott elé és rávigyorgott.
- Én szívesen a szolgálatodba állok, feltéve, ha 90%-os étcsokoládéval jutalmazol.
- Szívesen! - csillant fel Alice szeme. Köténye zsebébe nyúlt és egy mozdulattal indokolatlanul sok étcsokoládét szórt a földre. - Ennyi elég lesz első alkalomra?
- Persze – csillant fel a macska szeme. - Különben a nevem Risa, nagyon örvendek... Gazdám...
- Trrrriiiiiii! - ijedtemben összerezzentem a hangra. Felkattintottam az óra fedelét. - Kisasszony! Öt perc múlva három óra! - Echo hercegnő nem is válaszolt, csak karon ragadott aznap már sokadjára. Alicebe kapaszkodtam, aki Risa karjába markolt és már robogott is tovább az Úrnőm által vezetett furcsa vonat. Mikor végre leállt egy hatalmas tisztáson találtuk magunkat. Álmélkodva néztem körbe. A tisztás egyik sarkában egy girbegurba kis házacska ácsorgott, mindenhol toldozva-foldozva. Egy hatalmas fehér abroszos asztal terpeszkedett a tisztás közepén, rajta rengeteg sütemény, és tea. Az asztalfőn egy lány ücsörgött egy maga. Haja vörös volt, és fején egy furcsa zöld levélkés hajpántot viselt, mely miatt úgy nézett ki, mint egy érett eper. Mellette az asztalon egy gyönyörű szép bordó színű kalap díszelgett, mely egy narancssárga selyemszalaggal volt elegánsan átkötve. Kezében egy csöpp kis csészét tartott, melynek fülét alig tudta megfogni olyan pici volt. A lány vigyorogva nézett végig rajtunk legutoljára hagyva a Hercegnőt.
Alice és én mosolyogva futottunk oda hozzá megcsodálni kalapját.
- Nekem is kell egy kalap! - suttogtuk elkerekedett szemekkel szinte egyszerre.
- Üdvözöllek titeket Echo Hercegnő, Risa, Alice és Kazumi – tárta szét a karját az Eper. - Az én nevem Delilah és köszöntelek benneteket a teapartymon! Kérlek foglaljatok helyet, és érezzétek otthon magatokat! - nevetett.
Engedelmesen Echo kisasszony mögé léptem és kihúztam neki a széket, mint ahogy egy jó komornyiknak illik. Játszi könnyedséggel szolgáltam fel neki egy szép muffint és töltöttem ki egy csésze teát. Ezek után leültem és megkaparintottam egy szeletet az asztal közepén ácsorgó csokoládé tortából. Alice türelmesen várta, hogy az Ő Komornyikja is kövesse a példámat, de Risa csak lustán leült és egy csészét megkaparintva rögtön teázni kezdett. Alice csalódottan huppant helyére. Láttam rajta, hogy nem nagyon örül a Komornyikjának úgyhogy felálltam, és töltöttem neki is egy csésze teát. Barátságosan rám mosolygott.
Mikor vissza ültem volna a székre valami megnyomta a fenekemet, ijedten néztem ülepem alá és láss csodát! Egy csodálatos fekete cilinder hevert a helyemen narancssárga selyemszalaggal átkötve. Csillogó szemekkel vettem fel a kezembe s mintha hímes tojás volna forgatni kezdtem, végül fejemre illesztettem. Pont passzolt. Hálásan néztem Delilahra, aki csak mosolygott vissza rám, kacsintott is. Végül felbukkant a mosolygós Usagi is, fején hatalmas fehér bolyhos nyuszifülekkel és ő is csatlakozott a teázáshoz, aminek nagyon örültünk. Bár elég hallgatag volt, jó társaságnak bizonyult és bármikor kész volt lejátszani bárkivel egy vérre menő sakkjátszmát. A teaparty végeztével hosszan beszélgettünk és én úgy éreztem, hogy végre barátokra találtam... Habár nem voltak teljesen épelméjűek, mégis barátok voltak.
- Kazumi, figyelsz rám? - billentette félre fejét Alice látva álmos arcomat.
- Nem egészen... mindjárt el... alszo... - a fejem a karjaimra fektettem az asztalra, majd lehunytam a szemem.
Pííp! Pííp! Pííp!
Az ébresztő óra hangja süvített az hajnal csöndjébe. Morogva ültem fel és szememmel kétségbeesetten kutattam barátaim és a fekete cilinderem után. Csalódottan vettem észre, hogy mindez csak egy álom volt. Szomorkodva kezdtem öltözködni. Kár volt, hogy vége lett ennek a buta kis mesének és főként kár volt, hogy mégsem kaptam fekete cilindert. Hogy miért nem a barátaim eltűnését sajnálom? Ez persze az aznapi első angol órák közti szünetbe kiderült.
- Meddig várjunk még rád!? És hol van Alice és Rose?! - kérdezte Echo morcosan. Azon a napon még nem látta elégszer a Hercegét, ahhoz, hogy megnyugodhasson. Annál többet látta viszont a Lapátkezű sárkányt, aki szokásához híven megint piszkálta.
- Büfében vannak Echo, higgadj le. Hol van Risa?
- Itt vagyok Kazu! - sipított élesen a kisCsillag és mellém farolva a falnak dőlt. - Dee-chan?
- Éppen Alicet és Roset menti a vészhelyzetből... - mormogtam neki. - Risa, lehetne kicsit halkabban!? Beszakad a fülem...
- Itt vagyunk srácok! - hallottuk meg Delilah kiabálását, aki mögött engedelmesen ott sétált Rose és Alice. - Na, halljuk a híres álmodat Kazumi...
Engedelmesen elmeséltem az álmomat ás levegő vissza fojtva vártam a reakciókat. A nevetésből először Echo tért magához:
- Hehhe! Mondtam, hogy Kazumi a legjobb komornyik a világon! - nevetett fölényesen Risára.
- Még álmodban is ilyen szerencsétlennek látsz Kazu!? - depressziózott Alice. Igen, róla tudni kell, hogy nem az ügyesség mintaképe... akár a saját lábában is képes volt hasra esni...
- Ne egyél meg, nem én akartam ilyet álmodni...
- És mi az, hogy én nem kaptam cilindert!? - nevetett fel Alice.
- Ugyan hagyd már, én nem adtam neked cilindert! - nevetett Delilah. - Risa, te még Kazu álmában is idegesítő vagy!
Mosolyogva néztem végig a lányokon. Echo, Rose, Alice, Risa, Delilah és Usagi... ti hatan nagyon sokat jelentetek nekem... ti vagytok az első csapat, aki istenigazából befogadott engem, és én boldog vagyok, hogy a saját osztályunk, a 9.z osztály tagja lehetek... Persze, vannak gyengébb napjaink, amikor meg tudnánk ölni egymást – főleg Risát. -, de attól még mindig összetartunk! Igaz lányok? Jhajj... mi lenne velem nélkületek?
