Kedveseim! Mint azt már Dee-channak felénekeltem új történetbe fogtam, melyben reményeim szerint drága 9.z-m Gilbert-sama és Miya-chan is részt vesznek majd egy idő után. Ez lenne az első fejezet és hát nem mondok semmi spoilert... -sunyivigyor.-
Minden akkor kezdődött. Egy hete, egy szürke átlagos nyári délutánon. Szokás szerint a szobámban ültem és a barátaimmal leveleztem, vagy játszottam, de valahogy nem voltam egészen önmagam. Nagyon rossz kedvem volt, és azt kívántam bár meghalnék végre, hogy ne szenvedjek többet. A rosszkedvem oka, egy kedves barátom volt, aki szintén depressziónak és dühnek örvendett, mert megbántották és haszontalannak érezte magát. Gyűlölöm, ha a barátaim szomorúak és ha nem tudok őket sehogy felvidítani, akkor én is ugyanolyan szomorú leszek. De az én bajomon még dobott az is, ha az édesanyám elutazott egy hétre, és nekem már nagyon hiányzott egy kis szeretgetés. És bár volt valaki aki felajánlotta a segítségét mégis elutasítottam, mert tudtam, hogy csak még szomorúbb lennék tőle. Ahogy most nézem, ezek annyira nem is nagy dolgok, de nekem akkor is fáj. Túl nagy szívem lenne? Talán.
Ezen szomorúság miatt úgy éreztem, hogy nem nem tudok semmit csinálni, így hát inkább kikapcsoltam a gépet és lefeküdtem aludni, remélve, hogy a másnap némi megnyugvást hoz megviselt lelkemnek. Úgy 12 óra múlva teljesen nyugodtan keltem s öltöztem fel. Nyomát sem éreztem a depressziómnak. Könnyedén már-már boldogan indultam ki a konyhába reggelimért, de mikor kinyitottam szobám ajtaját ijedtemben felsikítottam és a földre zuhantam. Az ajtón túl nem a megszokott faborítású fal várt, mint minden átlagos reggelen, hanem egy szénfekete kör alakú csarnok. Lábammal esetlenül visszarúgtam az ajtót a helyére.
- Csak képzelődtél... -suttogtam magamnak s feltápászkodtam. - Igen, túl sok volt a tegnapi stresszelés... Nyugodj meg... Nyugalom -ismételgettem magamnak, majd higgadtan lenyomtam a kilincset és összeszorított szemekkel kinyitottam az ajtót. Lopva kilestem a szemhéjam alatt... A terem melyet az előbb láttam ismét ott volt, de most valahogy nem rémített meg ennyire. Körbenéztem, és csak akkor láttam, hogy ez tulajdonképpen nem is terem. A szobám ajtajától egy méterre egy derékig érő elegáns fekete márvány korlát volt. Odarohantam hozzá és mikor onnan körbenéztem leesett az állam. Nem terem volt, tényleg nem. Hanem egy hatalmas torony. Lefelé és felfelé is emeletek voltakmég. A falak és az ajtók mindenhol teljesen ugyanolyanok monoton, fekete minden. Nyomasztó volt, de mégis... valamiért ismerős... otthonos...
- Most mit tegyek? - néztem körbe tanácstalanul. Tehetetlenül csuktam be a szobám ajtaját s indultam el valamerre. Gyomrom éhesen megkordult.
- Basszus... Most mit csináljak? Éhes vagyok...! - dünnyögtem magam elé sétálás közben, s pár pillanat múlva az orromat egy finom illat csapta meg. Gyorsabbra vettem lépteimet és úgy kezdtem keresni a forrását, majd megálltam egy fekete ajtó előtt. - Talán ez a konyha? - lenyomtam a kilincset és belöktem az ajtót. A szemem előtt egy hatalmas jól felszerelt konyha terült el, s a hatalmas króm pulton egy nagy tányér gofri várakozott engedelmesen csokival leöntve. Odaléptem a gofrikhoz és csorgó nyállal, ugyanakkor gyanakodva néztem őket. Végül az éhség felülkerekedett rajtam és felvettem egyet. Mikor beleharaptam azt hittem sírva fakadok, annyira finom volt. Feltelepedtem a króm pultra és jóízűen enni kezdtem. Gyanútlanul ettem és közben jobban szemügyre vettem a konyhát. Rendezett volt és tiszta, de látszott, hogy valaki rendszeresen használatba veszi, ami kicsit elgondolkodtatott. Vajon... vannak itt mások is? Hiszen eddig senkit sem láttam, és senki sem jött. Mintha teljesen egyedül lennék ebben a hatalmas toronyban. Ijesztő...
Amikor felnéztem a konyha falára, a sarokban egy kicsi térfigyelő kamerát láttam, amin egy apró lámpácska halványan, vörösen világított. Elkerekedett a szemem, és mit sem sejtettem arról, hogy nem messze a konyhától egy hatalmas képernyőkkel teli szobában négy alak éppen engem figyel. Mindannyian érdeklődve nézték a konyha képernyőjét.
- Szóval... Ő lenne az? Nem mondjátok komolyan... Én nem fogadom el őt vezetőmnek! - hallatszott egy elégedetlen hang egyikőjüktől.
- Ne szórakozz! - szólt rá dühösen egy másik. - Neki köszönheted, hogy itt vagy! Idióta...
- Elég legyen! - szólt rájuk a legalacsonyabb. - Inkább azt döntsük el, hogy ki megy érte. Nem mászkálhat egyedül a kastélyban. Ha megölik akkor mindennek, bele értve minket is, vége lesz.
- Nem fogják megölni. Biztos vagyok benne – nézett a képernyőre a csapat egyetlen női tagja.- Ha akar akkor idetalál. Ismeritek a szabályokat.
- Igen, ha elmondjuk neki, hogy kik vagyunk, akkor „Ő” megöl... Túl nagy hatalmat kapott. De akkor is érte kellene menni, nem gondolod? - szólt a kicsi.
- Nem. Addig nem érintkezhetünk vele, ameddig nincsenek itt a barátai, vagy nem kér segítséget. Hamar rá fog jönni, hogy mi ez a hely – mondta nyugodtan a nő, hosszú fekete haját hátradobva.
- Ez csak egy gyerek – mondta a legelső száját elhúzva. Szemei vörösen megvillantak a sötétben.
- Azért ha ő sem lenne, akkor te sem. Lásd be, hogy van esze...
- Ezt fantáziának nevezik – forgatta a szemeit a legkisebb és orrán feltolta a szemüvegét.
- Egyenlőre csak figyeljük, van még időnk megvédeni – mondta a fekete hajú s elegánsan visszaült székébe. Lábait keresztbe tette, szeretettel a szemében kezdte fürkészni fekete acélbetétes bakancsát.
- Rendben – egyezett bele a másik három.
Én eközben gyanútlanul fogyasztottam el az utolsó gofrimat is. Akkor még mit sem sejtettem a rám váró megpróbáltatásokról, és arról, hogy végig kell néznem egy olyan tragédiát, ami ellen nem tudok majd mit csinálni.
- Most mit csináljak? - kérdeztem magamtól könnyedén és leugrottam a pultról. A tányért a mosogatóhoz vittem, elmostam és törölgetés után eltettem a helyére. Lassú léptekkel sétáltam ki a konyhából, és a folyosón megállva körbenéztem.- Merre menjek?
Hirtelen egy hatalmas robbanás rázta meg a tornyot és én ijedtemben sikítottam egyet. Rohanni kezdtem mert kíváncsi voltam, hogy mi zavarta meg az ódon torony nyugalmát. Talán vannak itt rajtam kívül mások is, gondoltam és teljes erőmből futni kezdtem egy lépcső után kutatva. Mikor megtaláltam lesiettem rajtam a legalsó szintre és körbenéztem. Halványszürke füst lengedezett és hihetetlen büdös égett szag.
- Mi a fene történt itt? - néztem körbe ijedten, majd egy ajtóhoz rohantam és feltéptem az ajtaját. Hatalmas gomolyag füst csapódott az arcomba, és a szemeim könnybe lábadtak. Köhögve sétáltam beljebb, a számat a pólómmal takarva. - V-van itt valaki? - kiáltottam, de a szobában mindenhol sötétség volt ezért nem láttam semmit. - Hahó... túlélők? - a falnál tapogatózni kezdtem a villanykapcsoló felé, de nem találtam sehol úgyhogy a sötétben tapogatózva indultam beljebb a szobába.
- Francba... már megint! - hallottam egy fiú hangját nem messze tőlem.
- Hahó! Jól vagy? - kérdeztem, mire egy szék halk csikorgása volt a válasz, majd hallottam, hogy valaki elrohan mellettem és kifutott az ajtón. Léptei a folyosó fekete-fehér kockás kövezetén kezdtek csak kopogni. Az ajtó felé kaptam a fejem és kirohantam, a folyosón körbenéztem, de addigra a léptek már elhaltak. Fenébe... azon gondolkoztam ki, vagy mi lehetett ez.
- Hol vagyok? - kapkodtam a fejem össze vissza. Mivel nem láttam lefelé vezető lépcsőt ezért éles következtetéssel kitaláltam, hogy a földszinten lehetek. Mikor megint körbenéztem szemem megakadt egy hatalmas szürke faajtón, mely vasszegecsekkel volt összefogva. A kilincse fényesen csillogott. Odasétáltam és kíváncsian néztem az ajtóra.- Ez lehet a kijárat?
Rátettem a kezem a hatalmas ezüst kilincsre és nagy nehezen lenyomtam, majd magam felé rántottam az óriási ajtót, de csak résnyire sikerült kinyitnom. Az ajtó csikorogva hagyta el eredeti pozícióját. Mikor sikerült kipréselnem magam a résen elkerekedett szemekkel néztem körbe. A szemem előtt... hihetetlen táj terült szét. Remegő lábbal lesétáltam a három hófehér márványlépcsőn és leültem a legalsóra. Elvarázsolva néztem a gyönyörű élénk narancssárga naplementét. Az ég halvány rózsaszín és lila színekben pompázott és mindent körülölelt a fény, melytől az összes felhő mely az égen volt mintha aranyosan csillogott volna. Nyeltem egyet és hitetlenkedő tekintetemet a mögöttem lévő épületre szegeztem, mely szinte jobban lesokkolt mint a naplemente gyönyörűsége. Az épület, mint már azt jól sejtettem egy hatalmas éjfekete torony volt. Mire a szememmel elértem a tetejéig megfájdult a nyakam. A fény mely most mögülem világított lassan egyre fogyott, és én gyorsan megfordultam, hogy elcsíphessem a naplemente utolsó sugarait. Ahogy a kis sárga korong egyre lejjebb araszolt az én szemem a földre tévedt magam előtt. Amit ott láttam szintén kicsit lesokkolt. Az árnyékom nem mögöttem volt, hanem egyenesen a nap irányába terült el. De nem a megszokott normális árnyékot láttam magam előtt, hanem egy másik, ijesztő árnyékot. Az árnyékom egyik kezében valamiért egy hosszú fekete kard volt, másik kezén pedig hosszú karmok. Mozdulatlanná dermedtem, de az árnyékom karmos kezét felemelte és az éppen felhők mögött eltűnő napra bökött, majd a fekete toronyra, mely ebben a sötétségben egyre félelmetesebbnek hatott.
- Mit akarsz? Nem értelek... - néztem a fekete alakra a földön, mely gyorsan megint az ajtóra bökött, majd ahogy a fény is eltűnt ő is elhalványodott a földön. Az ég hirtelen dörrent egy nagyot és villámok kezdtek csapkodni a torony körül. Ijedten hátráltam vissza a kapuhoz. Mikor felléptem a harmadik lépcsőre az eső megállíthatatlanul ömleni kezdett, és én ijedten húzódtam be a kis nyíláson, majd szerencsésen visszazártam az ajtót, melynek dörrenése visszhangot vert az ódon épületben. Kicsit dideregve csúsztam le a földre és a kapunak támasztottam a hátam. A tenyereimet a fülemre tapasztottam és kissé nyöszörögve dülöngéltem előre-hátra. Ez az én nagy gyengeségem... Igen, a viharok...
Mikor az ég egy új dörgésbe kezdett, hirtelen – nagy ijedtségemre – egy sokkal hangosabb hang vágott közbe. Egy olyan sziréna mint, amit az amerikai filmeken katonai bázisokon indítanak ha vészhelyzet van. A hangra felkaptam a fejem és felugrottam. Mikor a sziréna végre elhallatott pár pillanatig feszülten figyeltem, majd elkerekedett a szemem. A torony megannyi szobájának ajtaja hirtelen hatalmas robajjal kivágódott és akik kijöttek rajta...
