Egy sötét szobában ültek. Hat alak, akiket akaratuk ellenére zártak be ide. Hat megtörhető földi halandó, akik félelemmel telve bújnak össze a mozdulatlan, nyomasztó sötétségben arra várva, hogy a megmentőjük végre eljöjjön értük. Hat gyerek, akiknek semmi erejük nem volt ezen a helyen, mégis bizakodva várakoztak. Hirtelen hangos kürt hangja rázta meg a börtönük falait.
- Megint eltelt egy újabb nap és megint nem történt semmi...Én félek... - suttogta egyikőjük megremegve. Egy meleg, sós könnycsepp gördült le porcelán bőrén, hogy utána szétloccsanjon a hideg kövezeten.
- Ne aggódj. Eljön értünk... - szólt egy másik, aki kivételes nyugalommal dőlt a falnak. A kezeit fogva tartó vastag ezüstlánc éles csörrenése törte meg egy pillanatra a fojtogató némaságot.
- Bízzatok benne, nem hagy cserben minket... - dőlt az előbbi oldalának egy másik, szintén nyugodt alak. - Nevetni tudnék ettől a helytől.
- Nincs ebben semmi vicces. Ki kell jutnunk, megkeresnünk Őt és együtt elmenekülni – hallatszott egy új, érett hang.
- Számára nincs innen menekvés, ezt mind tudjuk... - sóhajtott halkan az ötödik.
- Ez csak egy játék. Mi áldozatok vagyunk csupán – szólalt meg ismét a második.
- Ez igaz... - így az ötödik újra. - Én szeretem a játékokat, de ez nem tetszik.
- Elfelejtettétek, mit mondott az a nő? - sóhajtott ismét egy nagyot a harmadik.- Mi csak csalik vagyunk semmi több. A csatához nincs semmi közünk. Az a dolgunk, hogy várjunk rá.
- De mikor jön már? - a legelső hang gazdája még jobban összehúzta magát. - Félek a sötétben...
- Nem tudjuk. Jön, amikor jön. Mi nem tehetünk semmit... - szólalt meg végül a hatodik lezárva a beszélgetést.
Mind tudták, kire várnak, tudták, hogy el fog jönni, tudták, hogy egyszer vége lesz a rémálomnak, tudták, hogy ők csak puszta kellékek egy tökéletes csapdához és tudták, hogy már csak idő kérdése. A szobára újra tökéletes csönd ereszkedett, a hat alak pedig már csak várakozni és remélni tudott. Remélni, hogy az, akire várnak végre eljön... és eltünteti a sötétséget. Nem is tudták, hogy az, aki megmentheti őket ugyanaz, aki a halálukat akarja.
A szívem a torkomban dobogott, ahogy felfogtam mit is látok. A folyosói ajtókból csak úgy ömlöttek ki, a furcsábbnál furcsább, de nagyon ismerős emberek. Az egyik szobából például egy fiú sétált ki elegánsan. Az jobb szemét fekete szemkötő fedte, sötétkék haján fekete cilinder pihent, arca nyugodt volt és rideg. Kicsit középkori ruhái voltak, kezében elegáns sétapálca, ujján egy gyűrű melyen egy hatalmas kék kő díszelgett. A fiú mögött egy magas fekete hajú férfi sétált ki a szobából, frakkban. Vörös szemei élesen elütöttek hófehér bőrétől, száján folyamatosan vigyor ült, amitől kicsit hátborzongató külsőt kapott.
Egy másik ajtón egy magas narancssárga hajú srác lépett ki, hátán egy hatalmas karddal. Őt követte egy folyton mosolygós lány, kék virágos csatokkal hosszú hajában, mögötte egy szemüveges fiú, íjjal a kezében és utána egy hatalmas barna bőrű gorilla kinézetű pasi.
Észre sem vettem, hogy eltátott szájjal állok az ajtónak dőlve és az ezüst kilincsbe kapaszkodom, hogy össze ne essek, miközben a fura fazonok egyre csak özönlenek és özönlenek ki a szobákból. Furcsa érzés volt, hiszen mindegyikőjüket jól ismertem. Tudtam mi volt a múltjukban, milyen a jelenük és mit hoz számukra a jövő. Halálistenek és démonok, vámpírok és kalózok, mágusok, ördögűzők és maffiózók, vagy talán csak egyszerű hétköznapi emberek csöppet sem normális élettel. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer találkozom velük, ám most mégis itt állnak előttem mind hús-vér tapintható lényekként, nem csupán egy rajzként.
- Hát te meg ki vagy? - szakított ki a gondolkozásból egy nagyjából velem egy magas rózsaszín hajú izmos fiú.
- Ehh... - zavartan pislantottam rá.- I-izé...
- Új vagy erre, kölyök? - kérdezte egy sokkal magasabb hosszú fekete hajú piercingekkel telelőtt fazon.
- I-igen -pislogtam rá. Bár ismertem mégsem tudtam, hogy mit kellene tennem, hiszen én nem illek közéjük... Csak egy átlagos gyerek vagyok.
- Gazille! Fogd be a szád, most én beszélek vele, rá fogsz ijeszteni! - kiabált a fekete hajúra az előbbi srác.
- Szóltál valamit, hülye Gyufa?! - kiabált vissza a fekete mire a másik dühösen trappolva elindult felé. Öklei hirtelen lángba borultak és nekiesett a fekete hajúnak ezzel sikeresen magukra vonva mindenki figyelmét. Tehetetlenül néztem a küzdelmüket, és nem mertem beleavatkozni. Ismertem őket, tudtam, hogy csak azért csinálják, mert unatkoznak, és tudtam, hogy nem gondolják komolyan, mégis úgy döntöttem félbeszakítom.
- Hagyjátok már abba, idióták! - kiabáltam rájuk dühösen, mire megdermedtek két ütés között és hatalmas szemeket meresztve bámultak rám. Abbahagyták a küzdelmet és felálltak. Lassan a teremben mindenki felém fordul és mindannyiuk arcára döbbenet ült ki.
- Mit keres ő itt...?
- Kit akarhat megint megölni?
Nem értettem, hogy miért mondják ezeket, de amikor mindenki megindult felém lassú, fenyegető léptekkel halálos félelem árasztott el. Futni akartam, de nem volt kiút mert már teljesen körbevettek. Most komolyan azok fognak kinyírni, akiket annyira szeretek, futott át az agyamon a gondolat. Hiszen nem tettem ellenük semmi rosszat, most miért akarnak bántani? Lehunytam a szemem. Nem kellett volna... Mert mikor ismét kinyitottam magas férfi állt előttem, háromágú vérvörös kaszával a kezében. Fehér haját hátranyalta és a szemeiben gyilkos vágy ült. Egyik kezét könnyedén a torkomra fonta és húsz centivel felemelt, megszorította a nyelőcsövemet. Fájdalmas nyögés szakadt ki a számon, a karjába kapaszkodva próbáltam elérni, hogy eleresszen, vagy akár csak egy kis levegőhöz jussak... De csak nem eresztett. Éreztem, hogy minden levegő kiszökik a tüdőmből, és az agyamban lévő egyre növekvő nyomás már kezdett elviselhetetlenné válni. Könnybe lábadt a szemem a fájdalomtól és tehetetlenségtől. Próbáltam megmozdulni, de éreztem ahogy lassan elernyedek. A szememben fekete homályos foltok jelezték, hogy nincs már elég oxigén az agyamban.
Ilyen halált érdemlek én? Egy helyen, ahol nem ismernek, nem tettem semmi rosszat! Ott haljak meg!? Úgy, hogy megfojt egy általam hőn szeretett ember? Nem tettem semmit. Semmi ártót, főleg nem ellene! Szemem előtt lassan lepergett rövid életem, családom, barátaim... sajnálom, hogy nem lehetek többé veletek. Meghalok most, egy számomra hihetetlen és teljesen ismeretlen világban... Most, ahogy torkomon erősödik a szorítás, már tudom, hogy mindennek vége...
- Azonnal ereszd el őt! - érkezett egy kiáltás, mire a torkomat szorító kéz eltűnt. Ernyedten roskadtam össze az ajtóhoz. A levegő a tüdőmbe áramlott végre és én a könnyeimet törölgetve ziháltam. Nem tudtam ki mentett meg, de hálás voltam neki. Mikor látásom kitisztult a megmentőmet kezdtem keresni. Még mindig zihálva ülésbe toltam magam és körbenéztem. A körülöttem álló tömeg kettévált és az üresen marad helyen most két nő állt nyugodtan. Biztos voltam benne, hogy rokonok, mert ugyanolyan hollófekete hajuk és barna szemeik voltak. Az alacsonyabbik állt hátul míg a magasabb szikrázó szemekkel nézett körbe.
- Mi a jó büdös francot csináltok? - kiabált dühösen.
- Nézz csak rá! Ő az! Ha most megöljük vége lesz a szenvedéseinknek, és visszakapjuk a többieket! - kiabált valaki a tömegből.
- Ti egyáltalán nem figyeltetek arra, amit mondtam!? Ha őt megöljük lehet, hogy Shikyo is meghal, de akkor ennek a világnak is vége, nem értitek? Ő itt az egyetlen, aki le tudja győzni! Arról nem is beszélve, hogy ti megölnétek a saját Alkotótokat! -kiabált a magasabb nő majd könnyed, ruganyos léptekkel mellém sétált és felhúzott a földről.
- Honnan tudjuk, hogy nem Ő maga Shikyo? - lépett elő egy magas, fekete hajú férfi. Hatalmas zöld szemei és arca bánatot tükrözött. - Hiszen ő is mindig ebben a testben mutatkozik.
- Vér folyik a tetoválásainkból... - lépett elő egy kissé alacsony fekete hajú vörös szemű férfi. - Ti is tudjátok ez mit jelent.
Míg a férfi beszélt, a nő, aki megmentett talpra állított és szélesen rám mosolygott.
- Jó, hogy itt vagy Alkotó – mondta és kacsintott egyet, majd visszasétált a testvéréhez.- Miya kérlek szólj Nitronak, hogy keresse meg a kulcsokat. Noah -fordult a fekete hajú férfihoz.- megkeresnéd Zhorát? Áldás, hogy ő az egyetlen aki tudja, hogy hol van az Alkotó szobája, viszont átok, hogy mi meg nem tudjuk, hogy állandóan hová tud eltűnni...
- Legutóbb a foglyokat kereste, hogy megtalálja az öccsét. De, mint az eddigi összes próbálkozást ezt is bebukta – jött a válasz a férfitól. Nem értettem semmit. Hol vagyok, miért vagyok itt? Nitro? Noah? Zhora? Hiszen őket én találtam ki... D-dehát... akkor... ez a nő itt előttem...-
Ahogy felfogtam, hogy kit is látok elkerekedett a szemem. A nő ismét felém fordult és rám mosolygott. - Kérlek gyere velem. Megígérem, hogy nem fog bántódásod esni.
- K-kazu...? - kérdeztem volna a nevét, de amikor be akartam fejezni a szót egyszerre hat ember vetette rám magát, köztük az alacsonyabb lánnyal, Miyával. Rögtön a számra tapasztotta a kezét és kicsit meg is szorította az állkapcsomat, hogy ne tudjak beszélni.
- Ki ne mondd! - szólt rám nyugodt hangon.- Ameddig itt vagy, senkinek a nevét sem mondhatod ki azok közül, akiket te találtál ki, érted?
- Mrgh... - nagy nehezen bólintottam mire végre leszálltak a hátamról.- El mondanátok, hogy hol vagyok? Nem értek semmit!
- Hát még nem jöttél rá? - nézett rám elvigyorodva Kazumi, majd nagy lendülettel széttárta a karját.- Ez a hely nem más, mint a te képzeleted!
