A zenedoboz

Az érzések közül én vagyok az egyetlen, aki saját múlttal rendelkezik. Nem tudom, hogy hogyan lett, egyszerűen csak tudom, hogy van. Talán az Alkotó teremtette a fejembe, vagy csak én találtam ki? Nem emlékszem, mióta ismerem a történetet, de azt tudom, hogy ha valaki kérdezi, akkor van mit mesélnem...

Azt hiszem azért kaptam múltat, hogy tudjam hogyan lettem Szerelem... Elmondjam? Szívesen elmesélem nektek. A nevem Armon és kérlek hallgassátok, hogy hogyan váltam én az Örök és Elpusztíthatatlan Szerelemmé... Az egész egy Dallal kezdődött...

Éjszaka volt... Sötét éjszaka... Bár az égen telihold ragyogott, szürke felhők takarták el és csak néha bukkant elő egy kevés fényt adva nekünk... este tíz-tizenegy óra körül járhatott és én az ikerhúgommal együtt hazafelé tartottam egy újabb áthenyélt nap után. Hangosan nevetve beszélgettünk, ahogy a sötétben sétáltunk a kivilágítatlan utcákon. Hazafelé a város Főterén keresztül kellett mennünk, így arra tartottunk. Az volt az egyetlen hely, ahol volt köztéri világítás. Igen, elég apró és elég szegény kis városka volt, de mi szerettük. Jómódú, sőt, a legjobb módú családból származtunk a húgommal és ezért mindent megengedhettünk magunknak.
- Jessica mit válaszolt a múltkor Bátyó? - kérdezte a húgom azon az estén vigyorogva. Jessica a barátnőm volt, de aztán ráuntam és inkább kidobtam. Igen, sajnálom, de akkor még egy önző bunkó voltam... Nevetve válaszoltam neki.

- Azt, hogy „De én szereteleeek!” Persze, hazug kurva! - vihogtam beképzelten. Akkoriban mindketten úgy tartottuk, hogy a világ csak a mienk. - Tudom, hogy megjátszotta magát és csalt fűvel fával! Nem is érdekel, ő csak egy újabb luk – nevettem.

- Nem kell elmesélned, ismerem a csajt! - vigyorgott Maya. Így hívták a húgomat. Engem, ha jól emlékszem, akkor Samuel névvel illettek. De mindenki csak Samnak hívott. - Sammy! Ne nevettes, csodálkozom, hogy három hétig bírtad vele...

- Egyéni rekord – vigyorogtam.- Nem bírnak a csajok...

- Te liliomtipró, büszke vagyok rád – ugrott rám és ölelt meg, majd lassan a Főtérre értünk. Mint mindig most is gyönyörű fényáradat vette körül díszes templomunk tornyát és az előtte álló Lovas Katona szobrát. Azt tartották, hogy az a Katona alapította a várost, de ezt már senki se hitte el.

Mikor a Főtérre értünk Maya egyre szaporábban lépkedett mellettem, sürgetve fogta meg a kezem. Félt, és én is. Sajnos, mint mindenhol ebben a városban is rengeteg csöves és szemét gyilkos élt, ráadásul pont akkoriban kapott lábra egy pletyka miszerint egy férfi az éjszakákat járja és fiatal lányokat gyilkol. Találtak is pár lányt, de később mindről kiderült, hogy csak kihültek és úgy haltak meg. Csak egy lány volt, akinek a testét sose találták meg...

Maya félve szorított a kezemre és folyton kapkodta a fejét. Mikor a tér közepére értünk a Lovas szobrához én megtorpantam. Felnéztem az ágaskodó állatra és a hátán ülő férfira. Maya türelmetlenül dobbantott, mikor visszarántottam.

- Gyere már te hülye! Ez a hely tök para! - sziszegte halkan és mikor látta, hogy nem figyelek rá, bokán rúgott. Na kösz, gondoltam. Megint megrúgott, de én most se válaszoltam. - Jó akkor maradj itt és hagyd, hogy megerőszakoljon valaki, te balfasz! - kiabált rám és elrohant hazafelé.

Ledermedve meredtem a szoborra, majd becsuktam szemem. A templom tornyon az óra hirtelen Éjfélt ütött, mire összerezzentem. Hangos zajongás támadt körülöttem.

Kipattantak a szemeim.

- M-micsoda? Hol vagyok? - néztem körbe ijedten és ledermedve. A Főtéren rengeteg kissé áttetsző alak sétált... vagy lebegett... vagy nem is tudom, hogy mit csinált... - Sz-szellemek!? - néztem körbe értetlenül. Mind régies, középkori ruhát viselt és nevetve sétáltak össze-vissza. Családokat láttam, gyerekeket, akik a szüleik kezét fogják, fiatal párokat, akik egymást ölelik... De mind szellemek voltak... Nem értettem... Hirtelen egy nyerítés törte meg a nevetés zaját és az eddig mozdulatlan szoborból most egy ugyanilyen világos-szürkés-kék, légies szellem ugrott ki. Egy ló s a hátán a lovasa, aki katona ruhát viselt, magasan kilógtak a többi folt közül, s látszott az is, hogy másik korból származnak, de minden szellem udvariasan köszöntötte őket.

Én csak álltam ott álmélkodva, s akkor vettem észre, hogy mindössze egy perc telt el. A toronyóra harangja lassan kiütötte a tizenkettőt és a szellemek egyre többen lettek. Most már egészen modern ruhájúakat is láttam, a saját koromból. Feltűnt, hogy egyik sem vett észre, majd mikor elhallgatott a toronyóra egy édes dallam vette át az irányítást. Nyugtató énekszó és félelmetes kiáltás volt ez a hang, ami megfagyasztotta bennem a vért egy pillanatra. Láthatóan senki más nem vette észre, s én keresni kezdtem a szememmel a forrást. Bármerre fordultam nem találtam.

- Ki énekel!? Ki énekli ezt!? - kiáltottam fel, mire lágy szellő érintette meg a bőrömet. Arra fordultam amerről jött és megláttam... Őt... A-a... a lányt...

A templom torony tetején állt, csak egy hófehér hálóinghez hasonlító ruhadarab volt rajta, amely lágyan lobogott az éjszakai szélben. Haja egészen a bokájáig ért és túlvilági gyönyörűséggel csillogott. Karja széttárva, szemei csukva, száján halvány mosoly. Keskeny arca csodálatosan szép volt és én tátott szájjal figyeltem. Sosem láttam még valamit, ami ennyire gyönyörű és egyben ennyire szomorú lett volna.

- H-hééé! T-te ott fent! - kiáltottam kiszáradt torokkal, mire abbamaradt a dal és a lány leeresztette karjait. Arcán könnyek csordultak végig, majd elrugaszkodott a toronytól és leugrott. - NE! - üvöltöttem s rohanni kezdtem felé, habár tudtam, hogy szellem. Láttam, ahogy a világosszürke valami hullik felém és pont mikor a földre esett volna aláugrottam, hogy elkapjam...

És sikerült...

Valami csoda folytán a szellemlány a karomban feküdt és remegve kapaszkodott belém. Szinte semmi súlya nem volt, de az érintés... A-az mindent felülmúlt. Jeges, de mégis kellemesen meleg tapintása volt. Haja a szemébe hullott és én megkíséreltem kisöpörni az arcából, de mikor nem sikerült láttam, hogy felemeli a kezét és eltakarja a szemeit. Talpra állítottam.

- T-te is halott vagy igaz? - álltam mellette csodálkozva, mire egy bólintás lett a válasz. - Kérlek ne sírj – lágyult el a hangom és életemben először láttam meg egy lány igazi szépségét. Ahogy vékony ujjaival igazgatta a haját, takargatta szemét... ahogy letörölte kis könnycseppjeit... ahogy felpillantott rám, lassan megnyugodva, úgy éreztem, hogy teljesen beleszerettem. Rabul ejtett nyugodt és gondos tekintete, elvarázsolt hihetetlen érintése. A tudat, hogy szellem volt nem érdekelt többé. Szépen ívelt ajka mosolyra húzódott, ahogy látta, őt nézem, majd megfogta a tenyereivel az arcomat és csókot lehelt a homlokomra.

Ments meg a lelkem! Kérlek!

Hallottam a gyönyörű hangot a fejemben és ijedten a szemeibe pillantottam, de ő csak mosolygott az arcomat simogatva. Felnézett az órára, ami lassan hajnali fél egyet mutatott. Tekintete megtelt aggodalommal, aztán megfogta a kezem és húzni kezdett a többi szellem felé. Nem foglalkoztam azzal, hogy hová megyünk, csak az érdekelt, hogy vele lehessek.

- V-várj! Még a neved se tudom! - szólaltam meg lihegve, mikor megállt. A szellemek között most már szellem anyagból készült áttetsző piaci asztalok is álltak. Egy egész vásár alakult ki így az éjszakába. A lány felvett az egyik asztalról egy palatáblát és egy krétát és írni kezdett rá, majd felém fordította. Kackiás betűkkel egy név állt rajta: Abigele. Gyönyörű név, gondolkodtam el.

- Szóval Abbie? - mosolyogtam rá, mire bólintott és továbbindult. Az asztalokon szétszórva mindenféle tárgyak voltak. Orvosi eszközök, gyerekjátékok, régiségek, hangszerek, ruhák. Minden, amit el tudsz képzelni. Az egyik asztal tele volt rakodva szellemsajtokkal és a lelkek ott válogattak köztük. Mulatságosan nézett ki. Majd Abbie hirtelen megtorpan egy asztalnál és csillogó, boldog szemekkel emelt fel egy fekete, ezüsttel díszített zenedobozt. Felém fordult és rám mosolygott.

- Fogjam meg? - kérdeztem, mire bólintott és a kezembe adta. Kinyitottam a dobozt, hirtelen felhangzott az a földöntúli ijesztő dallam, amit Abbie szájából hallottam nemsokkal ezelőtt. Értetlenül ránéztem. Felemelte a kezeit és a dobozra tette őket, végig a szemebe nézve.

Hirtelen üvegcsörömpölés szerű hang hallatszott és az összes szellem megdermedt, majd lassan szertefoszlottak és az éjszakát ismét átvette a mélabús csönd. Csak két alak maradt. Abbie megint végigsimított az arcomon majd elindult egy irányba, pontosan abba az utcába, ami szembe volt a templommal. A fénylő zenélő dobozzal a kezemben követtem.

- V-várj már! - sóhajtottam, ahogy szaladtam utána. Eltűnt a szemem elől és hirtelen nagyon egyedül éreztem magamat. Mintha kiveszett volna a fény az életemből. Kerestem a tekintetemmel és szólongatni kezdtem, de nem reagált senki. A kezemben lévő dobozkára néztem.

- Mutasd meg, hogy merre van... - suttogtam, mire mint egy parancsszóra a dobozból hófehér, hajszálszerű vonal libbent ki és egy mellék utca felé kanyargott. Sietősen követtem a szálat, ami bevezetett egy sikátorba. Kerestem merre megy tovább és meg is találtam. Egy ajtóba fúródott, kinyitottam, berohantam, majd fel a lépcsőn egyenesen a tetőig. A tetőn, háttal nekem Abbie szellemalakja bontakozott ki a sötétségből.

- H-hé! Mit akarsz itt? - szóltam hozzá halkan, mire ijedten felém fordult, majd hátrálni kezdett a tető széle felé. Nem értettem, hogy mi a fene történt vele, úgyhogy felé léptem, mire hang nélkül sikoltott egyet. Láttam a szemében a félelmet. Az arcán könnyek csordultak végig... Egy angyal gyönyörű könnycseppjei... és ezekből tudtam, hogy nem tőlem fél. Ő látott valaki mást is rajtam kívül... Az alakja eltorzult, valami képzeletbeli dolog megragadta a karját és rángatni kezdte el a tető szélétől. Láttam, ahogy elfordul a feje, a haja libben... Valami, vagy valaki felpofozta.

A zenedobozból felszálló dallam egyre gyorsult és én tehetetlenül néztem, ami történik. Abbie teste megfeszült, ahogy ismét a ház párkánya felé hátrált, majd valami hófehér ruhájába fúródott, és kiszakította az anyagot. Még így, szellemalakjában is látszott, hogy sötét folt terül szét a ruhán, aztán Abbie lefordult a tetőről és zuhanni kezdett lefelé. A valaki, aki bántotta elhaladt mellettem, éreztem a szellőt, amit csapott. De miért nem láttam? Nem értettem. Talán még életben volt a gyilkosa?

A zenedoboz hangja egyre halkult és a dallam is lassulni kezdett, így hát lerohantam a sikátorba. Megláttam Abbie folyamatosan halványuló alakját és letérdeltem mellé. Mintha por lett volna, szálltak szét a darabjai. Felpillantott rám gyönyörű szemeivel, majd megint megérintette az arcom. Magamhoz húztam, ahogy tudtam és ő megcsókolt. Sosem éreztem még, ahhoz foghatót... Kellemes melegség áradt szét a lelkemben aztán ő végleg szertefoszlott...

A zenedoboz hallatott még pár kósza hangocskát, majd az is elhallgatott, de még a fülemben csengett pár lágy hangú szó...

Megszabadítottad a lelkem... Az utolsó mosolyom, az utolsó csókom és az utolsó könnyeim is a tieid lettek. Köszönöm, hogy megváltottál... Várni fogok rád...

Remegve kapkodtam a levegőt, majd a lábamhoz néztem. Nem volt ott a zenedoboz... Eltűnt, akár csak Abbie... Nem emlékeztem, hogy hogy keveredtem haza, de másnap az esti újságban megint találkoztam gyönyörű arcával. Ő volt az a lány, akit meggyilkoltak és sosem találták meg a testét... A tettest huszonnégy órával azelőtt, éjfél környékén fogták el... pont mikor találkoztam vele... És akkor jöttem rá mindenre. Egy emlékképet láttam. Abbie rám bízott mindent. Hogy higgyek benne, hogy legyen valaki, aki emlékszik rá...

Ez az éjszaka teljesen megváltoztatott. Pár nappal később, egy este egy fekete, ezüst szegélyű zenedoboz hevert az asztalomon, melyből lágy dallam szállt fel, de mikor másnap megnézegettem láttam, hogy nincs benne semmi, ami zenélhetne. Attól fogva tiszteltem a nőket és megtaláltam az örök szerelmem, már csak a keresés maradt... Máig kutatom, mert tudom, hogy él, de még nem sikerült megtalálnom...

Mióta a doboz nálam van, minden évben megszólal és énekel nekem, az évforduló alkalmából. De ezek nem a halál évfordulói voltak, hanem a szabadulásé, és a szerelemé...