Hívatlan vendég

Nem tudom miért vagyok itt. Csak vagyok és ennyi az egész. Fura érzés, és... értelmetlen is azt hiszem. Csak ülök egész nap egy helyben és bámulom a padlót magam előtt. Ha kint volnék legalább segíthetnék az embereknek de neeem! Mert az ő elmondásuk szerint „Vigyék ezt a dühöngő őrültet a hatos magánzárkába és adjanak neki valami jó erős nyugtatót!”. Ezek mind ilyenek. A filmeken kedves, nyugodt orvosok... Aha... Persze... Hát egy nagy lófaszt kedvesek! Itt az ember csak akkor kapja meg a „jó” kisfiú vagy kislány megszólítást és a buksi simogatást, hogyha hagyja magát alázni... Nem egyszer láttam már, hogy egy-egy gyámolatlan kislányt két nagydarab orvos elhurcol az egyik mosdóba, aztán kielégült fejjel jönnek vissza. Mindig ez van... Azt hiszik, hogy nem látom. Azt hiszik, hogy tudat nélkül üldögélek egész nap üveges szemekkel, de nagyon tévednek...

Mindenről tudok, amit ez a mocskos hely el akar rejteni. Hm... Ezek mellett a fickók mellett, persze én vagyok a dühöngő őrült, akit csak lóbaszó nyugtatókkal lehet leszívni, aha... Köszi.

Nem vagyok őrült!

Nem vagyok őrült, csak azért, mert látok dolgokat és hallok hangokat! Ők az őrültek, mert azt hiszik, hogyha ütnek a botjaikkal, ha az agyam sokkolják, vagy az injekciókkal okoznak fájdalmat majd megjavulunk. Én egy amolyan „Visszafordíthatatlanulőrültpszichopata” vagyok. Frászt! Én vagyok a pszichopata?! Mert ülök az ablakom mellett és nézem a rácsokon túli gyönyörű világot? Azt, amelynek pár éve még én is része voltam!? Én vagyok az őrült, mikor megérintek egy másik beteget, megsimogatom az arcát és rámosolygok? Én!? Mikor ezek egymás után teszik tönkre a kislányokat... mikor ezek drogoznak, isznak és azt hiszik, hogy ők az urak! Hát egy faszt vagyok én őrült ezekhez képest...

Lehajtom a fejem és az asztal hófehér lapját kezdem pásztázni magam előtt. Megint hallom őket. Lehet... sőt, biztos, hogy nem normális emberek hangjait hallanom a fejemben, de attól még nem vagyok hülye. Ismeretem ezeket az embereket! Szerettem őket, és jól tudom miért vannak ott ahol, és miért hallom, amit beszélnek. Mert én vagyok az utolsó, és a legerősebb. Idegesítő... Lecsukom a szemem, majd kattan az ajtón a zár, és lépések zaja csapja meg a fülem. A doki... Heti vizit...

Gondolom.

Hallom.

Visszafordul és becsukja az ajtót, ügyelve, hogy be is zárja azt. Aztán hozzám lép. Hosszú fekete hajamnál fogva felemeli az arcom és a szemeimbe néz.

- Hát újra itt? - mosolyog a szemüveges, kedves arcú és talán még jóképűnek is mondható fickó fölöttem. Haha... Humorherold. Hát tehetek én róla, hogy megint megbilincselték a kezem, megint benyugtatóztak és minő meglepetés akaratom ellenére, megint idehoztak!? Használd már az eszed a diplomáddal haver!

- Még mindig nem vagy hajlandó egy szót se szólni nekünk? Két éve ez megy...

Bingó. Pooont eltaláltad, cimbi...

- Akkor kezdjük is a mai kezelést... Hátha az meghozza a szavad.

Egyszer élünk haver... Kezdheted. Én addig visszavonulok az agyam kis szigetére és egy kurva hangot nem nyögök ki a számon. Felránt az asztal mellől, letolja a gatyóját és jön a már jól megszokott folyamat...

Ha egyszer... egyszer valamelyik nővér netalántán elejt egy injekciós tűt, vagy mondjuk szikét... Én addig kínzom ezt a balfaszt, amíg sírva nem könyörög a halálért...

De... azt hiszem, hagyom hagy csinálja. Illetve nem tudok ellene mit tenni. Megyek a hangjaim közé. Majd...

Jelentkezem!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ O ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Egy magányos alak szelte át a sivatagot remények után kutatva. Hosszú fekete köpönyeget viselt a tűző nap ellenére, s még a kapucnit is a fejébe húzta, hogy eltakarja a nap elől sápadt, gyönyörű arcát és a kezében tartott két apró gyermeket. Gyors mozdulatokkal közeledett egy magas torony felé, mely ormótlan feketeséggel szakította ketté a sivatagi táj narancssárga és kék gyönyörűségét. Az alak lépteinek zaját elnyelte a sűrű homok, beszédet, gügyögést nem lehetett hallani. A két gyerek csendesen aludt, épphogy légzésük jeléül néha meg-megrezdült a zöld anyag, amelybe betekerték őket. Alig lehettek többek hat hónaposnál, de az alak tudta, hogy napok kérdése és felnőttek lesznek.

Mikor végre-valahára elért a toronyhoz belökte a hatalmas vaskaput a derekával és meg sem állt egy alacsony egyszerű fa ajtóig. Ott a lábával bekopogott, majd mikor az elnyílt és felbukkant mögötte egy hosszú, ezüsthajú lány, őt félrelökve belépett a szép nappaliba és letette az ott lévő asztalra a két gyereket.

A lány értetlenül fordult a betolakodó felé, aranyszín szemében értetlenség tükröződött.

-Ki vagy te? - kérdezte gyanakodva, miközben az előtte állóra nézett. A csuklyás szusszantott egy nagyot, majd felemelte fejét, hogy az arany íriszekbe nézzen.

-Azt kérded, ki vagyok én? -mosolyodott el, és lehúzta fejéről a csuklyát. Félhosszú éjfekete haj hullott ki alóla.

-O-odi? N-nem az nem lehet, neki hosszabb a haja és a szemei feketék. Te ki vagy? - lépett hátrébb félve a Szerelem, majd végigmérte a másikat. Az ajtók közben, melyek a nappaliba néztek szépen lassan kinyíltak, és kíváncsi alakok... illetve kíváncsi érzések bukkantak fel bennük. Az alak körbenézett, majd szélesen elmosolyodott. Ez a mosoly rideg arcát hirtelen kedvessé és barátságossá varázsolta.

- Gyertek csak, nem harapok – oldotta ki köpenyét, mely alól karcsú és arányos női test bukkant elő. A köpenyt a karjára terítette és leült.

- Ki a fene vagy te!? - trappolt ki a szobájából szikrázó szemekkel Ira, vörös haja csak úgy lobogott utána, mint emésztő tűz karmazsin lángjai. - És mi a fene van az asztalon!?

A vendég nem válaszolt, csupán az asztalra könyökölt és játszadozni kezdett a két csecsemővel, akik felébredve kíváncsian nézelődtek körbe. Mikor az egyik baba, amelyiknek pár szál narancssárga tincsecske ült a fején és hatalmas zöld szemekkel kémlelt körbe elsírta magát, az „új lány” a karjába vette és babusgatva nyugtatni kezdte.

Az érzések megelégelve a hívatlan és ismeretlen vendég érkezését, összenéztek és körbesereglettek.

- Ki a fene vagy te!? - kérdezték egyszerre, talán kicsit túl hangosan, mert a vendég arca hirtelen elsötétedett és dühösen felnézett. Vörös, bölcs szemei szinte szikrákat szórtak, mire a díszes társaság összes tagja összerezzent. Még maga a Harag, maga Ira sem tudott ilyen félelmetes tekintetet mutatni, akármennyire volt mérges bárkire is.

- Ha Amentia és Miseria felébrednek, akkor mindenkit megölök... - pillantott fel az idegen, majd arca ismét melegséggel telt meg. Amor ismét előre lépett.

- Elnézést... De ki vagy te? És ki ez a két gyerek? Ha jól értem ők is érzések... a nevük alapján... Őrület... és Szenvedés?

- Igen. Ők új érzelmek... ügyes kislány -mosolygott fel Amorra a fekete hajú. - Engem pedig már ismertek... Sok nevem van... Van aki Torának, van aki Biancának, mások Kazuminak és megint mások Primumnak hív. És milyen igazuk van. Én vagyok az Első, és az Egyetlen – nevetett fel hangosan a lány.

- Primum? - fordította felé a fejét kíváncsian Spes. - Ismerős... hallottam már.

- Mind hallottuk – állt fel Teberna. - És minek köszönhetjük a látogatásod kedves „Első és Egyetlen”? - a férfit kicsit bántotta Primum nagyzoló viselkedése, habár még nem értette egészen miért is ekkora az egója a feketének.

- Két új porontyot hoztam nektek felnevelni. Nem lesz egyszerű elhihetitek. Az őrület és a szenvedés egy elég brutális páros... Sok szerencsét.

- Miért nem te neveled fel őket? - ásított egyet Ira nemtörődömön, hiszen miért is foglalkozna két gyerekkel? - Hisz a te kölykeid nem!?

- Na álljon meg a menet! - pattan fel ekkor Bianca és az előtte álló Irának szegezi a tekintetét. A szobába beáramló napfény ettől hirtelen eltűnik és nyomasztó sötétség kezd terjengeni. A dühtől remegő fekete körül csak úgy szikrázik a levegő és érezni lehetett, hogy küzd magával ne ölje meg az egyik érzést...- Azt hiszed, hogy én érzés vagyok!? Egy nagy szart! Ha egy új érzés születik azt a többinek kell felnevelni te kis szaros! - közeledett dühtől túlfűtve a fekete a másikhoz. Mikor már a falig kergette szerencsétlen, halálra ijedt Irát megállt előtte egy úúúgy... fél méterre és mélyen a szemeibe nézett.

- Mindig itt vagyok. Mindig figyellek titeket és adom az infókat a főnöknek. De, ha nem játszotok szabályszerűen... Ha valamelyikőtök többet vagy kevesebbet csinál a kelleténél és neki ezzel bajt okoztok, mindegyikőtöket egyenként fogom a neki legfájdalmasabb halállal jutalmazni. Ne hidd, hogy csak mert én nem közétek tartozom, nem vagyok itt. Ha nem gondoskodtok jól ennek a két gyereknek a sorsáról, és nem vigyáztok rájuk Én itt leszek. Várni fogok tárt karokkal. Rátok! Rád.

A jövevény... Primo ekkor hátra lépett a dermedt Irától és felkapta a karjáról lehullott köpönyegét a földről, majd az ajtóhoz sétál. Még egyszer utoljára végignézett a döbbent társaságon és aztán ridegen elmosolyodott. Szerelem szemeibe nézett, akinek a vállán ott üldögélt a nyugodtan szuszogó hófehér galambja.

- Rá meg különösen vigyázzatok, mert, ha Paxxal valami történik... Akkor az nem csak rátok, de rám, a Főnökre és mindenkire aki a toronyban él hatással lesz. Mindannyian tudjátok. A lélek békéje nélkül nincs boldogság.

- M-miről beszélsz te!? - kiáltott fel erre Teberna mérgesen. Nem nagyon kedvelte, ha valaki a kedvesét sértegette, mivel éppen most magában egy láncot alkotott. Amor a szerelem. A szerelem a Boldogság. Tehát... Ha nincs Pax Amor meghal...

- Később megtudtok mindent. Tudni fogjátok miért vagytok itt, tudni fogjátok, hogy kik vagytok kik voltatok. Aztán szépen lassan mindnyájan meghaltok...

- Na álljon meg a...! - szólalt volna fel Pirati, de ekkor az Idegen kilépett az ajtón és becsukta maga mögött. Felöltötte fekete csuklyáját és elindult vissza a sivatagba dolga végezte. Széles mosoly szökött az arcára, mikor a meleg Napsütés magához ölelte és már az sem zavarta, hogy a finom homokban térdig süpped a lába. Csak az érdekelte, hogy most jól feladata a leckét.

Mikor már jócskán messze járt a Toronytól visszafordult felé. Először a Földre pillantott, majd az addigra apróra zsugorodott tornyocskára, ami most úgy nézett ki, mint egy fekete szálka a semmi közepén és elégedetten megcsillant a szeme.

- Sajnálom srácok... De én nem nektek akarok jót. Én a Főnökért létezem. Ha csak páran meghaltok... én már boldogabb leszek. Neki fájni fog... De mi az a kis fájdalom, ha utána boldog lesz?

Szavait elnyerték a sárgásvörös homok szemcséi és a fülébe süvítő szél. Ismét a Nap felé fordult, majd megvizsgálta a földön fekvő fekete árnyékát. Igen, ebben a világban az árnyékok a Nap irányába húzódtak. Lágy mosollyal az arcán szemlélte az árnyékát, majd tovább indult és pár perc múlva elnyelte a sivatag homoktengere.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ O ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Mire végre ez a balfasz, itt mögöttem elvégzi a szokásos kis szórakozását, már azt hiszem, hogy állva elalszom. Unom ezt a fazont. Hamarosan... De nem... Még nem! Bosszút fogok állni és élvezetes vigyorral a fejemen mondom majd:

- Nocsak, nocsak Doki...? Csak nem fél tőlem? Hallja a hangom? Mert most csak önnek szól... De ugye, hogy nincs benne köszönet!?

De ez még nem most lesz. Visszahurcolnak a szobámba, rám zárják az ajtót és végre békén hagynak.

Ezek a kedvenc pillanataim, ebben a Földi pokolban. Mikor egyedül vagyok. Leülök az ágyam végére és a sarokba döntöm a hátam. Lecsukom a szemem és végre elalszom.

A hangok is ezt mondják. Aludj csak...

Ők megértenek.

Jó éjszakát.