5. fejezet: Axidomed

5. fejezet

Axidomed

A való élet nem habos torta. De senki nem kérte, hogy az legyen. Hát ne is várjunk el ilyesmit.

- És most, hogy hivatalosan is hiszel nekem, elmondok mindent, amit tudnod kell… - mosolygott sejtelmesen.

- Taníts mester! – nevettem.

- Az elején még nagyon zavaros lesz. Samnek is az volt. Kérlek, figyelj és bízz bennem. Nem fogok neked hazudni, de lehet, hogy néhány helyen úgy fog tűnni – elkomolyodott és leült a földre, majd intett, hogy üljek mellé. Úgy tettem, ahogy kért, és figyelmesen hallgattam. – Hallottál valaha, az Axidomedről? – nézett rám. Értetlenül megráztam a fejem. – Sejtettem. Az Axidomed egy… hmm… minek is lehetne nevezni? Egy olyan szervezet, akiket nem irányít egyetlen kormány sem. A vezetőjük egy Joseph Thomson nevű férfi. 1961-ben született, orvos, aki a Hidegháború után nem kapott állást Európában ezért Amerikába jött. Letelepedett és elvett egy nőt, két gyerekük született. Így tudja a média. Azonban ez csak egy ügyes kis lepel, amelyet Joseph talált ki. Igazából 1980-ban megalapította az Axidomed társaságot, ami a külvilág felé egy gyógyszergyártó és forgalmazó vállalat, amelynek a világon mindenütt vannak állomásai. De igazából az egy titkos szervezet melynek célja kifejleszteni a tökéletes embert. Génmanipuláció. Nincs túl sok információnk arról, hogy hány kísérletet hajtottak eddig végre, mert csak az 1997-es szériánál kaptak először tetoválást a gyerekek, viszont azt tudjuk, hogy a legelső nagyszabású ügy a ’97-es volt... 100 gyereket raboltak el a szüleiktől, hogy kísérleti nyulaknak használják őket. Nagyon kevesen élték túl… Összesen talán 15-en, az egyik ebből Sam. A nagymértékű elhalálozás ellenére a kísérlet sikeres volt. Viszont a teremtmény alkotója ellen fordult. 2007-ben Samék fellázadtak.10-en szabadultak ki, és intelligenciájuknak köszönhetően kiválóan el tudtak rejtőzni az Axidomed elől. Az ügyet sikerült eltussolni, viszont volt egy másik részleg is, amiről mélyen hallgattak. 1999-ben ugyanis másik 100 gyereket raboltak el. Az első szériából a gyerekek intelligenciáját próbálták génállomány módosítás útján megváltoztatni. Elképesztő, eredményekkel. Sam hihetetlenül okos. Fotógrafikus memóriával rendelkezik és az adatokat hosszú, hosszú ideig képes elraktározni. A második szériánál már nem csak az agy intenzitásnövelésre, hanem az erőlétre is kitértek… Én a második szériába tartoztam, mielőtt Sam kimentett.  - felmutatta a karját és rajta a tetoválást. – Látod? AD-2-62 – értetlen arcom láttán elmagyarázta a kódot. – AD egyenlő Axidomed. 2 egyenlő második széria a 62 pedig, hogy hányadik gyerek a sorból. Egy ideig úgy tudták, hogy csak én maradtam meg a 100 gyerekből. És hosszú, hosszú ideig tartottak a világtól teljesen elzárva egy mesterséges világban, amely olyan, mint ez. Sam mesélte, hogy őt is egy ilyen helyen tartották fogva.

- Eddig oké… de mi köze ennek hozzám?

- Az, te szerencsétlen, hogy te is egy második szériás vagy! – kapta fel a vizet hirtelen. – Olyan, mint én! Pontosan olyan.

- Nem lehet igaz!

- De. Sajnos az. Ez az egész világ csak egy ügyesen tömeg gyártott program, amit gyerekkorod óta sugároznak a fejedbe. Tudok mindenről! Tudok az álmaidról. Az álmok azt jelentik, hogy valaki kint elbaltázott valamit, és megsérült a rendszer. Ezért tudtam eljönni hozzád. Én sem vagyok igazi, de segítenem kell rajtad. Egy Sam által tervezett program vagyok.

- Hazudsz! – ijedten felálltam. – Csak át akarsz verni! Ez itt mind igazi! Nem hiszek neked! Tűnj el innen – kiabáltam idegesen. Mi van, ha nem megy el? Mi van, ha tényleg igaz, amit mond? Akkor… az egész életem, a testvéreim a barátaim, mind hazugság?

- Mondtam, hogy nem lesz egyszerű – megragadta a karom és szorosan tartott hiába rángattam. – Lily! Ébredj fel, és értsd már meg, mit mondok neked! – felemelte a kezét és finoman arcon paskolgatott. Értetlenül meredtem rá, mire elmosolyodott. – Igazat mondok. Kérlek, próbáld meg felfogni. Az életed miért olyan sablon? Miért olyan üres? Mi mindent tudunk rólad. Három éves korodban egy kiránduláson vettél részt! Onnantól ilyen üres az életed. Akkor raboltak el…

Igaza volt… Nem értettem, hogy honnan, de tudta. Tényleg. Tisztán emlékszem, hogy egy sátorban aludnunk… aztán onnantól mindenki úgy viselkedett, mint egy zombi. Most, hogy jobban belegondolok… Tényleg, akkor változott meg az életem. Akkor lett dögunalom. Elkerekedett szemmel, ránéztem, és ő mosolyogva bólintott. Értettem már… Ez mind, csak illúzió!

- Hiszel nekem? – mosolygott. Bólintottam. – Akkor folytatnám is a felvilágosítást. Mivel te nem idevalósi vagy, ezért ki kell szednünk az illúzióból. Viszont ez nem megy olyan könnyen és Újévig már csak két hónapunk van. Az alatt az idő alatt felkészítelek. Elmondok mindent, amit tudnod kell.

- Kezdheted az okítást.

- Rendben. Ezen az álomvilágon kívül, te egy tartályba vagy helyezve. A testedből csövek lógnak ki. Mint az álmodban… Emlékszel? – túl jól emlékeztem… Nyeltem egyet s bólintottam mire ő folytatta. – Újévkor kevés ember tartózkodik az Axidomedben ezért akkor a legesélyesebb a kiszabadulásod. Nem nagy ügy. Sam elintézi, hogy a hipnózis fejpántod vétele megszakadjon a fő számítógéppel. Tudod, minden gyerek fejére egy fekete pántot tettek, hogy eltakarják a szemüket, sajnos nem tudjuk, hogy hogyan, de kábulatban tartja az embereket. Talán Bábel Tornyához van köze… Mindegy. Amint megszűnik, a kapcsolat a géppel te magadhoz térsz. Első dolgod letépni a hülye fejpántot, aztán felmászni és kinyitni az üveg cella ajtaját.

- De… nem valami olyan anyag vesz körül, amitől nem tudok mozdulni?

- De. Álmodban. A valóságban egy eléggé nyújtható műanyag zselé. Eltépni nehéz, viszont úszni tudsz benne. Mikor kimásztál a tartályból… Na, akkor jön a neheze. El kell jutnod a hátsó ajtóig. Ott kitörni az ablakot és elfutni az erdőbe, az erdő másik oldalán várni fognak rád. Az lényegtelen, hogy kik, csak bízz bennük. Amikor felébredsz, nagyon rosszul leszel. Émelyegni fogsz, és fájni fog mindened. De muszáj kijutnod. Ez az egyetlen esély, hogy kitörj innen – értetlenkedő arcomat látva nyugtatgatni kezdett. – Kislány, ne parázz. Segítek neked, azért vagyok itt. Mindent átveszünk, mi hol van, mihez mennyi erő kell. Ja… és mielőtt elfelejteném. A való világban sokkal erősebb vagy, mint itt. A gén manipulációnak köszönhetően erőre és gyorsaságra tettél szert. De ez kicsit labilis is. Meg kell tanulnod irányítani. De ez majd a kinti világban lesz dolgod. Ott én már nem leszek veled.

- Miért? – elszomorodtam.

- Mert csak egy program vagyok, okoska… - nyelvet öltött. – Ne aggódj. Amíg ki nem törsz, én itt loholok a nyomodban. Minden nap találkozzunk itt iskola után. De most mennem kell. És neked is. Pihend ki magad. Holnap kezdődik a tanítás!

És attól kezdve, minden délután ezzel telt. Semmi másra nem figyeltem, csak arra, hogy minél pontosabban megjegyezzem az akváriumom ajtajának nyitját, a hátsó ajtóhoz vezető utat és, hogy kibírjam, ameddig lehet. Folyton folyvást a rajzait kellett tanulnom, és három hét után már úgy éreztem csukott szemmel is kijutnék onnan. Fejlesztettük az erőlétemet, bár egyikőnk sem érette, hogy minek. Viszont néha sokkal jobban esett fekvőtámaszozni, mint a sok rajzot bújni. Lily sokat mesélt a külvilágról, de nem tudtam elképzelni… Kezdtem nagyon félni attól, ami vár rám… Aggódtam, hogy mi fog történni velem, és féltem megismerni, hogy milyenek is igazából az emberek. Nagyon féltem, de Lily folyton bátorított. Egyre többet és többet álmodtam a rémálmot melyről tudtam, hogy a valóság. De mégsem értettem teljesen… Egészen addig a napig nem.

- Most már készen állsz kedves tanítványom! – poénkodott Lily.

- Kérlek, vedd már kicsit komolyabban…- nyeltem vissza az ingerültségemet. Nagyon féltem. – Újév… Azt hiszem ez lesz eddigi életem legizgalmasabb Újéve…

- Te remegsz a félelemtől!

- Igen. Tudom. Érzem… - nyeltem még egy nagyot. – Éjfélkor találkozunk a vízesésnél, ahogy megbeszéltük.

- Az utazás nem lesz egy leányálom…

4. fejezet: Válasz

4. fejezet

Válasz

Érezted már, hogy döntésképtelen vagy? Hogy félsz, mit hoz a jövő? Irányítsd a sorsod, erre csak te vagy képes!

Idegesen figyeltem az igazgatónőt, aki végigjáratta a többieken a szemét, majd rajtam állapodott meg.

- Harper kisasszony. Van valami mondani valója? – húzta fel gyanakvón a szemöldökét.

- Nincs Igazgatónő! – válaszoltam remegő hangon. Hirtelen egy ismerős hang harsant a fejemben. Lily hangja volt! Csak annyit hallottam: „Ne mondj semmit!”. És én meg is fogadtam. – Csak utálom, ha holmi suhancok leamortizálják szeretett iskolámat – valami ötlettől vezérelve úgy hazudtam, mintha könyvből olvasnám. Az Igazgató nő végigmért, aztán kisétált a teremből, én pedig megnyugodtam.

Mikor végre kicsöngettek a testvéreimet meg sem várva rohantam a rétre. Mindig elsétálok a kedvenc vízesésemhez, amikor el kell döntenem valamit, és döntésképtelen vagyok. Sétáltam a kis földes úton, az erdőn át. Az eget nézve gondolkoztam… Mit tehetnék? A családom? Vagy én magam? Nem tudtam mit tegyek… úgy érzetem, hogy el kell mennem, de… nem tudtam rászánni magam… Nagyon rosszul voltam… nem volt szívem elhagyni a testvéreimet egy olyan lánnyal, akit még csak nem is ismerek! De valamiért bíztam benne… Jól esett, hogy ott van… Megtörte az életem monotonitását, végre történt valami érdekes… Örültem neki, teljes szívemből, csak a testvéreim tartottak vissza.

Leültem a kis tavacskához ahova a kedvenc vízesésem csobogott, és néztem a fodrozódó vizet. Ez mindig megnyugtatott. Lassan átgondoltam magamban az egészet, és arra jutottam, hogy hallgatok Lilyre, és elmegyek. Tele voltam kétségekkel, de félig biztos voltam benne, hogy ennyire önző lehetek. A testvéreimnek jobb anyával egy biztonságos helyen, de én világéletemben el akartam menni. Úgyis visszajövök értük pár év múlva. Ránéztem az órámra, fél négy, elkéstem… Felpattantam, és mint egy őrült rohantam haza, a testvéreim boldogan fogadtak, de valami nem stimmelt… Ültünk a konyhaasztalnál, és ebédeltünk, amikor anya hazaért. Idegesnek tűnt.

- Mi volt ma az iskolában lányok? – kérdezte tőlünk szelíd mosollyal, de én láttam, hogy valami nincs rendben.

- Semmi különös – válaszoltuk kórusban és folytattuk az evést. Az anyánk hozzám sétált, és a székem háttámlájára tette a kezét.

- Felhívott az igazgató nő – hangja élesen csendült a fülembe. Értetlenkedve ránéztem.

- És, mit mondott? – mosolyodtam el. Nem értettem mire céloz... bár már kezdett összeállni a kép.

- Azt mondta, hogy tegnap éjjel kiszöktél itthonról, és betörtél az iskolába. Azt is mondta, hogy kárt tettél a Kémia terem felszerelésében – sziszegte anyám dühösen. – Hogy volt képed kiszökni az éjszaka közepén!? – robbant. Kiabálni kezdett.

- Nem mentem el sehova! – harsogtam. Fenébe… honnan tudhatta meg a vénszatyor, hogy tényleg a Kémia teremben jártam? Aztán még anyámat is felhívta… Fantasztikus! Gyűlölöm az Igazgatónőt…

- Nekem te ne merészelj hazudni! – lendült a keze. Pár pillanat múlva már csak az arcom zsibbadása és a fájdalom érzése emlékeztetett arra, hogy anyám ott volt. Miután pofonvágott dühösen elsétált.

- Nagyon fáj Lily? – ül le mellém Alice egy ronggyal a kezében, ami alighanem hideg vízzel volt átitatva.

- Nem, nem fáj. Nyugalom… - mosolyogtam, de igenis fájt. Nem is az, hogy felpofozott, hanem inkább a tudat, hogy bántott. Nem szerettem, de megbíztam benne, mert mégis az anyám volt… de úgy éreztem, hogy ez a bizalom szilánkokra hullott… és ezzel rájöttem, hogy mennyire keveset ér nekem ez a város…

- Nagyon vörös… Szerintem holnapra be fog kékülni… - sóhajtott Rose. Átvette Alicetől a kendőt és finoman az arcomhoz nyomta. Rossz érzés volt.

- Kit érdekel? – morog.

- Mérges vagy rá? – kérdezte Rose.

- Persze. És most, ha meg bocsátotok, elmegyek – felpattantam, és ellenkezést nem tűrve kirohantam a házból. Fájtak a lábaim az aznapi testneveléstől, de nem nagyon érdekelt. Rohantam végig az erdőn és a mezőnkön át egyenesen a tisztásra, ahol a vízesésem van. Pár pillanatig néztem, ahogy a tiszta kék víz zubog a fekete kövekre.

- Lily! – kiabáltam. – Itt vagyok! Eldöntöttem! Gyere elő.

A szél meglibbentette a hajam, és én rögtön vágtam egy 180 fokos fordulatot. Lily ott állt velem szemben rendezetlenül, kócosan, koszosan és sebesen. Arcán széles vigyor.

- És? Hogy döntesz? – nézett rám bátran. Sejtettem, hogy tudja a válaszomat.

- Veled megyek – vigyorogtam. – Gyűlölök itt élni, úgyhogy mutasd meg nekem, hogy hogyan él az a Sam!

- Rendben… - kajánul vigyorgott és a kezét nyújtotta felém.

- De ajánlom, hogy megérje! – nevettem és belecsaptam a kezébe.

- Rendben… de csatold be az övet, mert nem lesz egy békés utazás…

3.fejezet: Lány a tükörben

3. fejezet

Lány a tükörben

Merj élni! A szabadság nem várat magára. Csupán a megfelelő idegenvezetőre van szükség…

A fény közepén egy alak ücsörgött. Lábát felhúzta, átölelte, arcát a térdébe rejtette. Hosszú hollófekete haja a földre omlott. Csupán egy szakadt, koszos hálóing szerű fehér valamit viselt. Lábán nem volt semmi, se cipő, se zokni. Ugyan az a lány, aki a minap a tükörből nézett rám! Mikor megláttam ijedtemben sikítottam egy halkat, majd a számra szorítottam a tenyerem, és remegve kihátráltam a teremből. El akartam rohanni, és elfelejteni ezt az egészet, sarkon is fordultam, de az idegességtől megbotlottam a saját lábamban és elterültem a földön, a félelemtől csak annyira volt erőm, hogy a falhoz másszak, és összehúzódjak, amennyire tudok. Nem értettem semmit. Átkoztam magam, amiért eljöttem, és legszívesebben sírni tudtam volna, de annyira remegtem, és féltem, hogy nem bírtam még könnyezni se. Csak ennyit voltam képes tenni, hogy összeszorítottam a szemem, és megpróbáltam nem mozdulni.

Hallottam, ahogy az… az a valami felemelkedik a földről, aztán halk, tompa puffanások jelezték a lépteit miközben felém haladt. Ahogy közelebb és közelebb ért, én úgy éreztem, hogy mentem szívrohamot kapok, és meghalok a félelemtől…

A lépések hirtelen elhallgattak, de én éreztem valamit a karomon… Hajszálak potyogtak a karomra, és ebből tudtam, hogy az a lány… vagy nem is tudom micsoda leguggolt elém. A szívem a torkomban dobogott és vártam, mi fog történni. Apró nyomást éreztem a vállamon, és meg kell mondanom őszintén nem számítottam ilyesmire… a keze a vállamról elindult a karomra, aztán a csuklómra fonódott, és finoman elhúzta az arcomtól.

- Ennyire azért nem vagyok ijesztő… - hallottam egy lágyan suttogó hangot, ami valamiért nyugalommal töltött el. Felemeltem az arcom, és még azért kicsit félve kinyitottam a szemem, és egy mosolygó korombeli lánnyal néztem farkas szemet.

- T-te vagy a sze-szellem? – nyeltem egy nagyot.

- Így is hívhatsz, ha szeretnél… - kuncogott kedvesen, és felemelkedett. Hideg keze még mindig a csuklómon volt, és finoman felhúzott a földről. Alig volt egy centivel magasabb nálam.

- D-de a szellemeknek nincs is fizikai alakjuk… - bátorodtam fel.

- Tudom… - mosolygott barátságosan. – Ember vagyok… De sajnos nincs nevem. Legalábbis nem emlékszem, hogy valaha lett volna - szontyolodott el.

- Ne butáskodj! Neve mindenkinek van.

- Ahonnan én jövök, ott úgy hívtak: AD-2-62-es – mutatta fel a bal karját. Az alkarján egy fekete tetoválás díszelgett: AD-2-62. A fekete betűk hihetetlenül elütöttek krétafehér bőrétől, de ami engem még jobban megrémített, hogy a karja tele volt fehér hegekkel, és vörös, friss sebekkel… Mindenféle nyomot láttam, égetést, vágást, szúrást, karcolást… Hihetetlenül durván nézett ki... A lány visszahúzott a Holdfényes szobába. Mikor leült a fénykorong közepére akkor láttam meg, hogy nem csak egy karját borítják sebhelyek… A másik karja is csupa heg, a lábaival együtt, az arcáról nem is beszélve. Annyira… szép lehetett volna, de az testét eltorzították a sebek, és hegek… Rémesen nézett ki…

- Jaj… de udvariatlan vagyok… még meg sem kérdeztem téged, hogy hívnak? – mosolyodott el kedvesen, kicsit eltorzult az arca a sok sebhely miatt.

- Az én nevem Lilyane, de mindenki csak Lilynek hív.

- Nagyon szép neved van – lelkendezett. – Bárcsak engem is Lilynek hívnának…

- Legyen a te neved is Lily? – mosolyogtam lelkesen.

- Hát… biztos, hogy valami hasonló nevem volt… talán… De nagyon örülnék, ha Lily lehetnék! – nevetett kissé zavartan.

- Akkor jó. Mostantól Lilynek foglak hívni… - nevettem hangosan. – Honnan jöttél?

- Egy nem messzi kis városból… - válaszolt. – Viszont, most még nem mesélhetek el neked mindent… Előtte fel kell tennem pár kérdést. Most felteszem az elsőt, de a többit csak az után, hogy erre válaszoltál. Mondd csak…

- Igen? – csillant fel a szemem.

- Szeretsz itt élni?

- Természetesen. Hiszen itt a családom, meg az iskolám, meg mindenem – nem nagyon értettem a kérdést.

- Nem így értettem. Szereted, te ezt az életet? Szereted, hogy minden annyira unalmas, és egyhangú? – erre elkerekedett a szemem.

- Ezt… te honnan t…? – kezdtem, de félbe szakított.

- Ne érdekeljen. Most csak ez a kérdés a fontos. Szereted ezt az életet? Ahol nem történik semmi, minden ugyan olyan, nap, mint nap? Az elején szögezzük le: Sam egy másik életet kínál. Egy jobb, egy izgalmasabb életet, ahol mindig történik valami.

- Ki az a Sam? – vontam fel a szemöldököm.

- Róla majd később beszélünk. Ha már választ adtál.

- Nem… nem tudom! Hiszen, itt a családom, itt élek, ebben a városban születtem, és soha nem mentem még el innen.

- Látod? Erről beszélek, hiszen sosem láttál semmit, csak ezt a poros kis várost, mióta az eszedet tudod… - már készültem a szavába vágni, de megelőzött. – Ne szólj közbe. Tudod, jól, hogy igazam van. Jól ismerünk téged, és segíteni akarunk rajtad…

- Mégis… Miben kell nekem segíteni?

- Hogy meg tanulj igazából élni. Mit gondolsz miért úgy jöttem ide, mint egy szellem? – tanácstalan arcomat látva válaszolt a saját kérdésére. – Sam tudta, hogy fel fogom kelteni az érdeklődésedet. Tudta, hogy minden iránt érdeklődsz, ami nem normális.

- Mégis honnan tudta?

- Pár éve, ő is olyan volt, mint amilyen most te vagy. Ő is egy ilyen unalmas helyen élt…

- Nem értelek, hogy, hogy olyan volt, mint én? – értetlenkedtem. Nagyon összezavart az egész.

- Nem mesélhetem el, míg nem válaszoltál. De hagyok időt, hogy átgondold a dolgokat – felállt, és engem is felhúzott, rám mosolygott. – De most mennem kell. És neked is.

Kinéztem az ablakon, pirkadt. Nem tudtam, hogy, hogyan jutok haza, vagy egyáltalán ki az épületből. Rongyos voltam, mert a nadrágom több helyen elszakadt. A térdem véres, az arcom koszos.

- Nem tudok hazamenni… meg fognak látni az utcán… - követtem, ahogy kisétált a folyosóra, majd lement a földszintre, a zárt nagykapuhoz.

- Nyugi. Segítek… - mosolyogott, lenyomta a kilincset, mire kattant a zár, és kinyílt a kapu.

- Ezt, hogy csináltad!? – leesett az állam.

- Majd megérted, vagy talán nem… - kisétált az udvarra, és felém fordult. Így a nap fényében nagyon barátságosnak nézett ki, a sok sebhely ellenére is. Felemelte a kezét, és az égre mutatott. – Senki nem lesz az utcán pár percen belül… - nevetett, és csettintett egyet. – Ha már megvan a válaszod, csak hívj! – intett egyet, és megfordult, arra kezdett szaladni, amerre a Nap felkelt a hegyek mögött, aztán hirtelen eltűnt, mintha csak a fény nyelte volna el. Elképedtem, de nem volt túl sok időm, ugyanis sötét viharfelhők kezdtek gyülekezni az égen. Nem is értettem az egészet, de nem volt túl sok időm, mert a sötét felhők pillanatok alatt eltűntették a napot. Az felhőkből villámok kezdtek a földbe csapni, szinte sűrűbben, mint a hideg esőcseppek. Rohantam haza, felmásztam az ablakba, és nyugodtan konstatáltam, hogy még az egész város alszik, jogod, hiszen csak hajnal négy volt. Gyorsan ledobtam a koszos ruháimat, átöltöztem a pizsamámba, és beugrottam az ágyamba. Pár percen belül már aludtam is. Kárvolt… A rémálom visszatért. De sokkal rosszabb volt, mint eddig valaha. Éreztem, hogy nem tudok mozogni, éreztem, hogy nem tudok menekülni. Sírni lett volna kedvem, de mindenem fájt. A szemem át volt kötve valamivel. Nem láttam semmit! De a hallásomat nem vették el…

- Nem menekülsz! Itt maradsz örökre… - halottam a gonosz kacagást a fejemben. Gyűlöltem ezt a hangot. – Egy olyan haszontalan kísérleti patkány, mint amilyen te vagy nem kell senkinek! Nincs hova menned… és senki nem fog megmenteni!

Sikítani akartam, visszavágni. De nem tudtam. A cső, amit a torkomba dugtak nem engedett szóhoz jutni. Rosszul lettem.

- Lily! Jól vagy? – hallottam valahonnan messziről a testvéreim hangját. Finoman rázták a karom. A szemem felpattant. Izzadtam, remegtem, és nagyon rosszul voltam. Hányingerem volt a műanyag cső érzésétől.

- Mi történt? – nyögtem fáradtan, mire Alice a nyakamba borult, és magához ölelt.

- Sikítoztál álmodban, azt kiabáltad, téged szeret a családod. Rángatóztál, és dobálóztál. Szörnyen néztél ki. Mikro szóltam anyának csak annyit mondott, hogy hagyjalak aludni…

- Kössz, hogy felkeltettetek… - nyeltem, és magamhoz szorítottam a húgom. Mélyen beszívtam az illatát. Csak álom volt, csak álom volt… Ez itt a valóság, az meg csak egy buta álom, ismételgettem magamban, és meg is nyugodtam. Úgy éreztem, hogy minden, ami történt, Lily, és a suliba való éjszakai kiruccanás csak álom volt. Messzi emléknek tűnt csupán…

Mikor végre lenyugodtam kivakartam magam az ágyamból, és elkészültem. Napos, hideg idő volt, nem találtam semerre a szakadt nadrágomat, de nem is volt akkora baj. Lehet… hogy tényleg álom volt? Elszomorodtam erre a gondolatra. Mikor sétáltam az iskolába, észrevettem, hogy ma valahogy mindenki furcsa. Szétszórtak voltak, és nyugtalanok.

Az iskolában bárhová mentem mindenütt azt láttam, hogy zavartak az emberek. A padban ücsörögve azon gondolkoztam, hogy mit is kérdezett Lily… Igen, eltalálta, bár nem tudom, hogy honnan tudta, de az életem nagyon unalmas. És szeretnék izgalmasabb dolgokat. De a testvéreimet nem hagyhatom itt. Néha felidegesítenek, és néha utálom őket, de akkor is a testvéreim. És nem hagyhatom itt őket, a hülye meló mániás anyánkkal. El akarok menni, tényleg! De… nincs erőm itt hagyni a lányokat. Ha van rá mód, hogy őket is magammal vigyem, akkor elmegyek Lilyvel bárhova.

Az utolsó óra után valami egészen érdekes történt. Bejött az igazgatónő és egy igen érdekes kérdéssel állt elő, aminek hallatán megfagyott a vér az ereimben.

- Gyerekek, ha most jelentkezik, aki éjjel betört az iskola területére, és randalírozott a folyosókon, akkor még meggondolom, hogy a személy kirúgás helyett, csak megfizettetem az anyagi károkat!

2. fejezet: Pletyka

2. fejezet

Pletyka

Te hiszel a pletykákban? Honnan tudod igaz-e vagy sem? Csak te győződhetsz meg róla…Belevágsz?

- Alice! – kiabáltam álmosan. Egy kis test ugrált az ágyam szélén, és néha önkénytelenül a könyökömre léptett. Mikor túl nagyot lépett és a lába a vesémbe fúródott Alice rám zuhant, a könyökét a tüdőmbe építve. Fájdalmasan felnyögtem. – Alice. Ha most rögtön nem szállsz le rólam, és hagysz tovább aludni, apró darabokban foglak elégetni! – fenyegetőztem idegesen. Ha volt valami, amit utáltam az életben, azt, hogyha erőszakkal akarnak felkelteni. Imádok aludni… Kivéve mióta rémálmokat látok. Viszont most kivételesen semmit nem álmodtam, csak aludtam, addig ameddig Alice fel nem keltett a maga erőszakos modorával.

Egy egyszerű mozdulattal – egy jó erős rúgással – kitessékeltem kellemetlenkedő húgomat az ágyamból és a másik oldalamra fordult. Párnámat a fejemre húztam, és megpróbáltam visszaaludni. Pár másodperc múlva Alice bemászott mellém a takaró alá, és oda húzódott szorosan mellém. Először azt hittem, hogy csak szeretgetésre vágyik, azonban hirtelen éles fogakat éreztem a ball felkaromon… Olyan lendülettel ültem fel, hogy Alice vigyorogva leszédült az ágyamról.

- Te őrült! – kiáltottam rá, a karomhoz kaptam a jobb kezem. Egy meglehetősen mély harapásnyom díszelgett vörösen a felkarom kellős közepén. – Megzakkantál Alice!? – morogtam idegesen, de az én agyalágyult húgocskám csak vigyorgott.

- Suli van! Kelni kell. És az neked nem megy. Úgy, hogy kifejlesztettem egy jó ébresztési módszert csak a te kedvedért.

- Milyen jószívű… - ironizáltam vicsorogva. – Ezennel megvonom tőled a heti édesség adagodat – sziszegtem dühösen, aztán kaján vigyorral a képemen figyeltem, ahogy az arca először elgondolkozóba, aztán megdöbbenőbe, végül kétségbeesettbe váltott. A szeme sarkában máris könnyek kezdtek gyülekezni, és olyan boci szemekkel nézett, amik még a leg kőszívűbb embert is megolvasztották volna. Csak, hogy én nem vagyok hülye. Mivel egészen 14 éve ismerem, az én angyali húgocskámat tapasztalatból tudom, hogy színészkedik. Igazán jól megy neki, de engem nem ejtettek ám a fejemre. – Ne nézz rám így. Ezt már buktad Alice. Felállítom az alapszabályt. Ha nem kelted fel az alvó oroszlánt, akkor kapsz édességet. Ha felkelted, akkor kaján vigyorral fogom megenni az orrod előtt a kedvenc táblás csokoládédat.

Erre a kijelentésre az arca eltorzult a dühtől, és őszintén szomorú szemekkel a lábamhoz térdelt és könyörgésre emelte a kezét.

- Még te sem lehetsz ennyire kegyetlen! – siránkozott nekem. – Nem te szabod meg, hogy mennyi édességet eszek Lily… - kapott észbe, aztán eszébe jutott, hogy anyánk mindig nekem adja a zsebpénzünket, hogy osszam el. És mivel én értek hármunk közül a legjobban a pénzhez, ezért vigyázok rá, és ha kérnek, akkor oda adom nekik… Bár nem szívesen veszek ki pénzt a pénztárcámból. Azt szeretem, ha a tárcám jó kövér, és zörög. De mivel az ő pénzük oda kell adnom.

- Ameddig a pénzed nálam van, addig én parancsolok a csokid felett.

- Jó… akkor legyen… gumicukor. A csokinak parancsolhatsz.

- Felkeltettél, szenvedek, nem kapsz édességet a héten, te szenvedsz. Egál – mosolyogtam kedvesen.

- Kérlek! Ne tegyél velem ilyen szörnyűséget! – görbült sírásra a szája, és tudtam, hogy most tényleg nem színészkedik… Már szóltam volna, de Rose közbevágott.

- Jaj! Hagyjátok már abba. Alice, tudhatnád, hogy Lily csak piszkál. Most pedig kapjátok össze magatokat és induljunk. Már majdnem fél nyolc…

Az órára pillantottam, tényleg. Fél nyolc, sietni kell. Gyorsan elkészültünk, és aztán rohantunk az iskolába. Suliba menet kicsit elgondolkodtam, azon vajon megint unalmas napom lesz-e? Most, hogy belegondolok… sosem történik az életemben semmi izgalmas… Minden nap ugyan olyan szürke. Unalmas… Zsebre tettem a kezem és felnéztem a kék égre. Tényleg. Sose történik semmi. Erre a gondolatra a szemöldökömet összeráncoltam. Nem emlékszem semmi jelentősre, soha nem voltak halálesetek, balesetek… Nem emlékszem, hogy akár egy család elköltözött volna, ez tök fura.

- Min gondolkozol ennyire? – nézett rám értetlenül Alice. – Sose vágsz ilyen arcot.

- Mi? Jah… Bocsi, csak elgondolkoztam – válaszoltam zavartan.

- Azért ne vidd túlzásba – öltött nyelvet, mire én kuncogni kezdtem. Mikor beértünk a suliba én felsétáltam az osztálytermembe, elfoglaltam a szokásos helyem és unott fejjel kibambultam az ablakon. Pár perc múlva levágódott mellém Delilah, a legjobb barátnőm.

- Hallottad? – vigyorgott rám lelkesen.

- Ugyan mit? – fordultam felé értetlenül.

- Képzeld, állítólag a suli szellem járta! – ujjongott, én pedig hirtelen odafigyeltem. Szellemek? Nocsak, nocsak… pont, amikor elunom az életem? – Állítólag egy lány szelleme kísért itt. Tök izgalmas. Azt mondják, minden éjszaka tönkre teszi a berendezést, és, hogy eddig még senki nem látta.

- Akkor honnan tudnak róla? – vontam fel a szemöldököm.

- Jajj, te semminek nem tudsz örülni. Amúgy, a gondnok és az igazgató is találtak furcsa nyomokat. Olajszerű fekete valamit a tornaszertárban. Tegnap este a bátyám erre sétált, és fura hangokat hallott… - mesélt lelkesen Delilah, olyan lelkesedéssel, mintha kislány lenne. – mesélte, hogy látott egy sötét alakot az egyik ablakban, aztán egy fura villanást…

- Te komolyan elhiszed ezt? – már az én érdeklődésem is felkelt, csak nem akartam mutatni. Ez elég érdekesen hangzik… lehet, hogy estefelé elnézek a suli környékére. – Hány órakor járt erre a bátyád?

- Öm… úgy éjfél felé… a barátnőjétől tartott éppen haza… - gondolkodott Delilah.

Ez egyre érdekesebb és érdekesebb lett a számomra. Éjfél? Az pont megfelel. Kisurranok este és meglesem én magamnak ezt a szellemet. Már csak azon kell törnöm a feje, hogy hogyan jutok be az iskolába. Becsöngetéskor megérkezett a tanár, és nekikezdett a szokásos unalmas kémia órának, mi meg unottan hallgattuk. Az én agyam a körül járt, hogy tulajdonképpen, hogyan jussak be a suliba este, hiszen minden ajtót, és a nagykaput is kulcsra zárja a gondnok. Egész iskolaidőben ezen gondolkodtam, végül arra jutottam, hogy felmászom a tűzlétrán – csak, ahhoz először szárnyakat kell növesztenem – és bemászom az egyik ablakon.

Suli után bevártam a testvéreimet aztán együtt haza indultunk. Egyiknek sem mondtam semmit a tervemről, mert valahogy meg akartam tartani magamnak. Tudtam, hogy vagy velem akarnának jönni, vagy visszatartanának. Este a szokásos lefekvés rituálé után megvártam, amíg elalszanak aztán szépen felöltöztem és kimásztam az ablakon. Most az egyszer jól jött az anyám által a falra futtatott rózsabokor. Igaz véresre hasították a kezem a hülye kis tüskék, de nem foglalkoztam velük. Mint egy árnyék úgy osontam a suli felé, átslisszoltam a lyukon, amit a drótkerítésbe tépett valaki még régebben, és elcsodálkoztam. Az iskola hatalmas épülete most sötéten és horrorisztikusan terült szét előttem. Minden ablaka sötét volt, és úgy nézett ki az egész, mint valami szellemkastély. Mivel már elhatároztam magam eltántoríthatatlanul elindultam a tűzlétra felé. Ez már jóval nehezebb kihívásnak bizonyult, mint bejutni az iskola területére. Mikor a létra alá értem – mert, hogy nem értem el – megpróbáltam felugrani érte, de nem sikerült elérnem. A legutolsó ugráspróbálkozásnál fenékre estem, majd mikor feltápászkodtam fájós hátsómat dörzsölgetve körbenéztem, miből is készíthetnék lépcsőt a létrához. Hatalmas szerencsémre nem messze onnan a falhoz volt támasztva pár hatalmas kuka. Gondolom a gondnok elfelejtette visszavinni őket a tárolójukba. Izgulva odahúztam az egyiket a létra alá, és kicsit szédelegve felmásztam a tetejére, de még mindig nem volt elég. Kellett még egy ugrás, hogy elérjem a létrát, viszont, ha visszaesek, akkor eltöröm a lábam, és a kukában landolok. Azt meg nagyon nem akartam, hogy másnap a gondnok úgy találjon rám, hogy ájultan, törött lábbal heverek egy kukában…

Mély levegőt vettem, elrugaszkodtam a kukafedéltől, és elkaptam a létra második fokát. Ügyesen felhúztam magam, és megkapaszkodtam. Sikerült! Ezt neked tömegvonzás! Elkezdtem felfelé mászni, de egyszer majdnem mégis a kukában landoltam, mert lecsúszott a lábam egy fokról. Hé… nyugi gravitáció, nem gondoltam komolyan… Végül sikeresen feljutottam és kerestem egy ablakot. Sajnos azonban az ablak be volt zárva, azonban találtam egy apró szellőző nyílást. Ügyesen lekaptam a szellőző rácsot, és átfurakodtam a lyukon. Közben azon imádkoztam, nehogy beszoruljak. Sikeresen átnyomakodtam magam a nyíláson, csak a nadrágom szakadt el egy csöppet a térdemnél. Mikor végre bent álltam a sötét tanteremben egyszerre támadt ujjonghatnékom, és egyszerre fagyott meg a vér az ereimben.

- Innen már nincs visszaút Lily… - nyögtem magamnak, majd az ajtó felé vettem az irányt. Lenyomtam a kilincset s láss csodát: az ajtó nyitva volt. – Szellem… szellemecske? Merre vagy? – elindultam az egyik folyosón, és a pulóveremet összehúzva, kapkodtam a fejem ide-oda. A lépteim visszhangot vertek a néptelen folyosón, akár egy horrorfilmben, és én kicsit úgy éreztem magam, mintha figyeltek volna… Nyeltem egy nagyot, kiválasztottam egy teremajtót, és benyitottam. Nem várt kép tárult a szemem elé. Az ablakon egy keskeny sugárban besütött a Hold fénye, s mint a színházban egy fénykört rajzolt a földre… De ez a fénykorong nem volt üres. A fény közepén egy alak ült…