3.fejezet: Lány a tükörben

3. fejezet

Lány a tükörben

Merj élni! A szabadság nem várat magára. Csupán a megfelelő idegenvezetőre van szükség…

A fény közepén egy alak ücsörgött. Lábát felhúzta, átölelte, arcát a térdébe rejtette. Hosszú hollófekete haja a földre omlott. Csupán egy szakadt, koszos hálóing szerű fehér valamit viselt. Lábán nem volt semmi, se cipő, se zokni. Ugyan az a lány, aki a minap a tükörből nézett rám! Mikor megláttam ijedtemben sikítottam egy halkat, majd a számra szorítottam a tenyerem, és remegve kihátráltam a teremből. El akartam rohanni, és elfelejteni ezt az egészet, sarkon is fordultam, de az idegességtől megbotlottam a saját lábamban és elterültem a földön, a félelemtől csak annyira volt erőm, hogy a falhoz másszak, és összehúzódjak, amennyire tudok. Nem értettem semmit. Átkoztam magam, amiért eljöttem, és legszívesebben sírni tudtam volna, de annyira remegtem, és féltem, hogy nem bírtam még könnyezni se. Csak ennyit voltam képes tenni, hogy összeszorítottam a szemem, és megpróbáltam nem mozdulni.

Hallottam, ahogy az… az a valami felemelkedik a földről, aztán halk, tompa puffanások jelezték a lépteit miközben felém haladt. Ahogy közelebb és közelebb ért, én úgy éreztem, hogy mentem szívrohamot kapok, és meghalok a félelemtől…

A lépések hirtelen elhallgattak, de én éreztem valamit a karomon… Hajszálak potyogtak a karomra, és ebből tudtam, hogy az a lány… vagy nem is tudom micsoda leguggolt elém. A szívem a torkomban dobogott és vártam, mi fog történni. Apró nyomást éreztem a vállamon, és meg kell mondanom őszintén nem számítottam ilyesmire… a keze a vállamról elindult a karomra, aztán a csuklómra fonódott, és finoman elhúzta az arcomtól.

- Ennyire azért nem vagyok ijesztő… - hallottam egy lágyan suttogó hangot, ami valamiért nyugalommal töltött el. Felemeltem az arcom, és még azért kicsit félve kinyitottam a szemem, és egy mosolygó korombeli lánnyal néztem farkas szemet.

- T-te vagy a sze-szellem? – nyeltem egy nagyot.

- Így is hívhatsz, ha szeretnél… - kuncogott kedvesen, és felemelkedett. Hideg keze még mindig a csuklómon volt, és finoman felhúzott a földről. Alig volt egy centivel magasabb nálam.

- D-de a szellemeknek nincs is fizikai alakjuk… - bátorodtam fel.

- Tudom… - mosolygott barátságosan. – Ember vagyok… De sajnos nincs nevem. Legalábbis nem emlékszem, hogy valaha lett volna - szontyolodott el.

- Ne butáskodj! Neve mindenkinek van.

- Ahonnan én jövök, ott úgy hívtak: AD-2-62-es – mutatta fel a bal karját. Az alkarján egy fekete tetoválás díszelgett: AD-2-62. A fekete betűk hihetetlenül elütöttek krétafehér bőrétől, de ami engem még jobban megrémített, hogy a karja tele volt fehér hegekkel, és vörös, friss sebekkel… Mindenféle nyomot láttam, égetést, vágást, szúrást, karcolást… Hihetetlenül durván nézett ki... A lány visszahúzott a Holdfényes szobába. Mikor leült a fénykorong közepére akkor láttam meg, hogy nem csak egy karját borítják sebhelyek… A másik karja is csupa heg, a lábaival együtt, az arcáról nem is beszélve. Annyira… szép lehetett volna, de az testét eltorzították a sebek, és hegek… Rémesen nézett ki…

- Jaj… de udvariatlan vagyok… még meg sem kérdeztem téged, hogy hívnak? – mosolyodott el kedvesen, kicsit eltorzult az arca a sok sebhely miatt.

- Az én nevem Lilyane, de mindenki csak Lilynek hív.

- Nagyon szép neved van – lelkendezett. – Bárcsak engem is Lilynek hívnának…

- Legyen a te neved is Lily? – mosolyogtam lelkesen.

- Hát… biztos, hogy valami hasonló nevem volt… talán… De nagyon örülnék, ha Lily lehetnék! – nevetett kissé zavartan.

- Akkor jó. Mostantól Lilynek foglak hívni… - nevettem hangosan. – Honnan jöttél?

- Egy nem messzi kis városból… - válaszolt. – Viszont, most még nem mesélhetek el neked mindent… Előtte fel kell tennem pár kérdést. Most felteszem az elsőt, de a többit csak az után, hogy erre válaszoltál. Mondd csak…

- Igen? – csillant fel a szemem.

- Szeretsz itt élni?

- Természetesen. Hiszen itt a családom, meg az iskolám, meg mindenem – nem nagyon értettem a kérdést.

- Nem így értettem. Szereted, te ezt az életet? Szereted, hogy minden annyira unalmas, és egyhangú? – erre elkerekedett a szemem.

- Ezt… te honnan t…? – kezdtem, de félbe szakított.

- Ne érdekeljen. Most csak ez a kérdés a fontos. Szereted ezt az életet? Ahol nem történik semmi, minden ugyan olyan, nap, mint nap? Az elején szögezzük le: Sam egy másik életet kínál. Egy jobb, egy izgalmasabb életet, ahol mindig történik valami.

- Ki az a Sam? – vontam fel a szemöldököm.

- Róla majd később beszélünk. Ha már választ adtál.

- Nem… nem tudom! Hiszen, itt a családom, itt élek, ebben a városban születtem, és soha nem mentem még el innen.

- Látod? Erről beszélek, hiszen sosem láttál semmit, csak ezt a poros kis várost, mióta az eszedet tudod… - már készültem a szavába vágni, de megelőzött. – Ne szólj közbe. Tudod, jól, hogy igazam van. Jól ismerünk téged, és segíteni akarunk rajtad…

- Mégis… Miben kell nekem segíteni?

- Hogy meg tanulj igazából élni. Mit gondolsz miért úgy jöttem ide, mint egy szellem? – tanácstalan arcomat látva válaszolt a saját kérdésére. – Sam tudta, hogy fel fogom kelteni az érdeklődésedet. Tudta, hogy minden iránt érdeklődsz, ami nem normális.

- Mégis honnan tudta?

- Pár éve, ő is olyan volt, mint amilyen most te vagy. Ő is egy ilyen unalmas helyen élt…

- Nem értelek, hogy, hogy olyan volt, mint én? – értetlenkedtem. Nagyon összezavart az egész.

- Nem mesélhetem el, míg nem válaszoltál. De hagyok időt, hogy átgondold a dolgokat – felállt, és engem is felhúzott, rám mosolygott. – De most mennem kell. És neked is.

Kinéztem az ablakon, pirkadt. Nem tudtam, hogy, hogyan jutok haza, vagy egyáltalán ki az épületből. Rongyos voltam, mert a nadrágom több helyen elszakadt. A térdem véres, az arcom koszos.

- Nem tudok hazamenni… meg fognak látni az utcán… - követtem, ahogy kisétált a folyosóra, majd lement a földszintre, a zárt nagykapuhoz.

- Nyugi. Segítek… - mosolyogott, lenyomta a kilincset, mire kattant a zár, és kinyílt a kapu.

- Ezt, hogy csináltad!? – leesett az állam.

- Majd megérted, vagy talán nem… - kisétált az udvarra, és felém fordult. Így a nap fényében nagyon barátságosnak nézett ki, a sok sebhely ellenére is. Felemelte a kezét, és az égre mutatott. – Senki nem lesz az utcán pár percen belül… - nevetett, és csettintett egyet. – Ha már megvan a válaszod, csak hívj! – intett egyet, és megfordult, arra kezdett szaladni, amerre a Nap felkelt a hegyek mögött, aztán hirtelen eltűnt, mintha csak a fény nyelte volna el. Elképedtem, de nem volt túl sok időm, ugyanis sötét viharfelhők kezdtek gyülekezni az égen. Nem is értettem az egészet, de nem volt túl sok időm, mert a sötét felhők pillanatok alatt eltűntették a napot. Az felhőkből villámok kezdtek a földbe csapni, szinte sűrűbben, mint a hideg esőcseppek. Rohantam haza, felmásztam az ablakba, és nyugodtan konstatáltam, hogy még az egész város alszik, jogod, hiszen csak hajnal négy volt. Gyorsan ledobtam a koszos ruháimat, átöltöztem a pizsamámba, és beugrottam az ágyamba. Pár percen belül már aludtam is. Kárvolt… A rémálom visszatért. De sokkal rosszabb volt, mint eddig valaha. Éreztem, hogy nem tudok mozogni, éreztem, hogy nem tudok menekülni. Sírni lett volna kedvem, de mindenem fájt. A szemem át volt kötve valamivel. Nem láttam semmit! De a hallásomat nem vették el…

- Nem menekülsz! Itt maradsz örökre… - halottam a gonosz kacagást a fejemben. Gyűlöltem ezt a hangot. – Egy olyan haszontalan kísérleti patkány, mint amilyen te vagy nem kell senkinek! Nincs hova menned… és senki nem fog megmenteni!

Sikítani akartam, visszavágni. De nem tudtam. A cső, amit a torkomba dugtak nem engedett szóhoz jutni. Rosszul lettem.

- Lily! Jól vagy? – hallottam valahonnan messziről a testvéreim hangját. Finoman rázták a karom. A szemem felpattant. Izzadtam, remegtem, és nagyon rosszul voltam. Hányingerem volt a műanyag cső érzésétől.

- Mi történt? – nyögtem fáradtan, mire Alice a nyakamba borult, és magához ölelt.

- Sikítoztál álmodban, azt kiabáltad, téged szeret a családod. Rángatóztál, és dobálóztál. Szörnyen néztél ki. Mikro szóltam anyának csak annyit mondott, hogy hagyjalak aludni…

- Kössz, hogy felkeltettetek… - nyeltem, és magamhoz szorítottam a húgom. Mélyen beszívtam az illatát. Csak álom volt, csak álom volt… Ez itt a valóság, az meg csak egy buta álom, ismételgettem magamban, és meg is nyugodtam. Úgy éreztem, hogy minden, ami történt, Lily, és a suliba való éjszakai kiruccanás csak álom volt. Messzi emléknek tűnt csupán…

Mikor végre lenyugodtam kivakartam magam az ágyamból, és elkészültem. Napos, hideg idő volt, nem találtam semerre a szakadt nadrágomat, de nem is volt akkora baj. Lehet… hogy tényleg álom volt? Elszomorodtam erre a gondolatra. Mikor sétáltam az iskolába, észrevettem, hogy ma valahogy mindenki furcsa. Szétszórtak voltak, és nyugtalanok.

Az iskolában bárhová mentem mindenütt azt láttam, hogy zavartak az emberek. A padban ücsörögve azon gondolkoztam, hogy mit is kérdezett Lily… Igen, eltalálta, bár nem tudom, hogy honnan tudta, de az életem nagyon unalmas. És szeretnék izgalmasabb dolgokat. De a testvéreimet nem hagyhatom itt. Néha felidegesítenek, és néha utálom őket, de akkor is a testvéreim. És nem hagyhatom itt őket, a hülye meló mániás anyánkkal. El akarok menni, tényleg! De… nincs erőm itt hagyni a lányokat. Ha van rá mód, hogy őket is magammal vigyem, akkor elmegyek Lilyvel bárhova.

Az utolsó óra után valami egészen érdekes történt. Bejött az igazgatónő és egy igen érdekes kérdéssel állt elő, aminek hallatán megfagyott a vér az ereimben.

- Gyerekek, ha most jelentkezik, aki éjjel betört az iskola területére, és randalírozott a folyosókon, akkor még meggondolom, hogy a személy kirúgás helyett, csak megfizettetem az anyagi károkat!