Egy angyal meséje

Az arc akkor szép, ha a száj mosolyra húzódik és a szemek fényesen csillognak.

De akárki, akármit mondd, senki sem képes örökké mosolyogni.

Mert nem az a bátor, aki nagy szavakat dobálva legyőzi az ellenfelét, összezúzva őt, hanem az, aki képes barátságot és mosolyt teremteni, bármilyen sivár világban. Én is pont ilyen vagyok. Bátor a maga módján. Mosolyogva állok bármi történjék, hogy mindenkinek segíthessek, aki összetört. Nem szabad sírnom...
Nem bírok sírni...
Nem akarok.
Nincs miért.
Legalábbis ezt mutatom. Hiszen a hősök sosem sírnak. Néha mégis összetöröm ezt a rólam alkotott képet. Olyankor nem vagyok se hős, se ember, csupán egy féreg, ami nem tudta megtartani az ígéretét. Olyankor némán állok egy szobában, szenvedve és várva a halált. Körül a falakon ezüsttükrök sokasága, azt kiabálja „Nézd ő az, aki hazudott...”.

Bármerre nézek, magamat látom... Egy átlagos lány normális élettel. Barátokkal, családdal... A tükörben magabiztosságot sugároz.
De mi van, ha a tükör szétrobban?
A kép lerombolódik és ott az igazság...

Látsz egy csontsovány lányt, aki a földön ül. Térdeit felhúzza, átöleli őket és ráhajtja a fejét. A tükör darabjai felmetszettél hófehér bőrét.
Vérszag terjeng.
A lány remeg, fél, de már meg sem próbál felállni... Rég feladta...

Könnyek áztatják egykor szép arcát, mandulavágású, valaha csillogó szeme vörös és dagadt a rengeteg sírástól. Hosszú fekete haja az arcára tapad.
Nem mozdul, nem áll fel... Nem megy tovább...
Nincs miért...
Mindent elvesztett.
Lassan mozdul a válla, de csak meg-megrándul.

Felnéz, még egyszer utoljára kinyitja a szemét...
Lassan az utolsó lehelet is kiszáll a tüdejéből...

Elvérzik...

Meghal...
Ülve, sírva, remegve. Elhagyatottan és magányosan. Mert senki nem keresi, senki sem gondolt ilyesmire soha.

Mert vakok voltak. Nem látták át...
Mindenki vak volt...

Nem sokkal a lány halála után öles betűk hirdetik az újságban:
„A lány elvérzett, nem találtak okot miért lett öngyilkos”

Vajon, aki ismerte, felfigyel? Megsiratják? Gondolnak-e rá, vagy a halálára egyáltalán?

A temetés lezajlik.

Mindenütt fekete ruhás síró emberek, kezükben fekete esernyő. Mind gyászolnak... Még az időjárás is, hiszen az eső zuhog. A sírhalmon rengeteg koszorú egy rakáson díszeleg, mind átkötve különböző fehér szalagokkal.
Egy angyal ül a koszorúk tetején. Ő az a lány. Az ő teste fekszik a koporsóban és mindenki őt siratja. Látja őket, a barátait, a szeretteit. Mindegyik sír... Miért? Ebbe nem gondolt bele. Nem ezt akarta... Már régen megbánta. Vékony, hófehér lepel fedi testét, hátából gyönyörű szárnyak nőttek.
Boldognak kellene lennie.
De nem az.

Vissza vágyik.
Lelép a koszorú halom tetejéről és a barátaihoz sétál. Megérinti arcukat, kezüket és szélesen mosolyog.
- Ne haragudjatok. Kár volt ezt tennem, már tudom jól. Sajnálom... Nagyon hiányoztok, de kérlek... Kérlek ne sírjatok!
Könnyek folynak végig gyönyörű arcán, ahogy kitárja szárnyait.

Olyan, mint régen volt. Mosolyog, nevet, szeret és gondtalan...De halott...

Lassan sétálunk a sírja felé. Hosszú évekkel ezelőtt halt meg. Most már mindent tudok. Mindent értek...
Ahogy megérintem a fehér sírkövet látok valamit. A márvány szobor tetején egy hófehér angyal ül...
Zokog.
Miért?
- T-te vagy az? - nézek fel rá hatalmasra nőtt, hitetlenkedő szemekkel. Meglepődve elmosolyodik és a nyakamba borul.
- Sajnálok mindent! Visszajöttem hozzátok... ugye... ugye visszafogadtok? - remeg.
Nem mozdulok...
- P-persze... - suttogom és az én könnyeim is elerednek. Átkarolom karcsú testét és magamhoz ölelem.
Azóta a temetőben tett látogatás óta mindenhová követ...
Nevet is adtam neki...

Remény