A nevem Odi, a Gyűlölet, de eredetileg nem ez voltam. Valaha Amornak születtem. Szeretni és boldognak lenni teremtettek. De történt valami...
Eltűnt a szerelem...
Gyűlölöm ezt. Mikor is volt? Már szinte nem is tudom... Öt éve? Talán... Az alkotó akkor még csak hat éves volt, akkor esett át az első szerelmén... Én is akkor születtem. Napra, percre pontosan.
A mi világunkban nincs gyermekkor. Olyan vagy, amilyen te akarsz lenni. Spes például mindig változtatja a kinézetét. A világunk ezzel együtt nagyon ingatag, mindig változik, attól függően, hogy mi éppen milyen hangulatban vagyunk. Legalábbis a mi lakosztályunk ilyen. Csak egyszer jártam kint... Mikor idehoztak. A fekete ódon torony, ami rendíthetetlenül áll a puszta közepén. Szürke esőfelhők ostromolják, villámok csapkodják, de nem történik semmi más. A földön az árnyékok a Nap felé húzódnak, mely néha kibukik a szürke felhők közül, néha eltűnik. Mind annyiónkat ugyanaz a lány hozott ide. Magas volt, ha jól emlékszem. Fekete haja a derekáig ért és folyton mosolygott.
A kezemet fogva kísért végig a folyosókon ebbe a szobába vezetve. Ő nem jött be az ajtón csak megsimogatta a fejem és ennyit mondott: - Légy jó Amor.
Akkor nem értettem semmit. Csak egy kisgyerek voltam. Beléptem a szobába és ijedten néztem a rajtam kívül ott ülő hat-hét emberre. Mindegyikőjük nagyon szép volt... Mint ahogy ma is.
- Kik vagytok ti? - néztem rájuk akkor, félve. Az egyik, egy magas fekete hajú és gyönyörű zöldszemű fiatalabb srác felállt a székéről és barátságosan mosolyogva odasétált hozzám. Később megtudtam, hogy ki ő. Timor, a félelem...
Az ő hibája tulajdonképpen minden! Gyűlölöm! Tisztán emlékszem! Egy borús napon történt minden... Nyolc éve... Pontosan...
- Timor! Timor! - szaladtam végig egy kis folyosón. Berohantam egy szobába és egy fiatal férfi nyakába vetettem magam.- Timor! Timor! Képzeld, találtam egy galambot! Ugye megtarthatom?
- Ha akarod – ölelt magához kissé remegve.- De én nem segítek neked megnevelni, remélem tudod...
- Olyan gonosz vagy! - nevettem önfeledten és puszit adtam az arcára.- Nem kellene félned egy galambtól.
- Az a dolgom, hogy féljek – nevetett. - És te? Hogy állsz? Megtanultál szeretni?
- Hát... igen... azt hiszem – vörösödtem el. Hátradobtam akkor még világos barna hajam és Timor ölébe fészkeltem magam.
- Igen? És ki a szerencsés választottad? - mosolygott rám.
- Hát... Te – nevetettem és megint megpusziltam az arcát. Éreztem, hogy megrezdül... És akkor még nem értettem miért baj ez.
- Amorrá lettél, ennek nagyon örülök – szólalt meg úgy fél perc hallgatás után. - De én nem leszek itt sokáig... Te is tudod. Néha majd visszajövök, és meglátogatlak, de nem lehetek melletted örökké.
- Erre az a válaszom, hogy nem lehetek nélküled Amor. Szeretlek – néztem rá és éreztem, hogy egyre feszültebb leszek.
- A Szerelmet mással kell megtalálnod. Nem velem. Nem érdemlem meg és félek tőle.
- Nem! Nem mehetsz el! - pattantam ki az öléből dühtől remegve.
A szoba falai hirtelen vérvörös árnyalatot vettek fel. A bútorok néhány darabja lángra kapott és éreztem, ahogy harag áradt szét körülöttem. Ira elégedetlenül húzta a száját. A többiek is felpillantottak aktuális dolgaikból, de igazából senki nem tett semmit, leszámítva azt az Odit, akitől az erőmet kaptam...
- Taknyos, fogd vissza magad! - kiabált rám, az akkori Gyűlölet, akinek már akkor is gyönyörű aranyszínben pompázott a szeme. El se hinnénk, hogy ő a mostani Szerelem... Helyettem!
- Hagyj békén Odi! - kiabáltam vissza, s szemeimbe könnycseppek gyűltek. - Nem engedhetlek el Timor!
- De. Sajnos muszáj – simogatta meg az arcom Timor remegő kézzel. Láttam, hogy fél tőlem...
- D-de... csak te vagy nekem! – sírtam el magam. Timor kiemelt az öléből és talpra állított. A karomat megragadva kicsit megrázott és a szemeimbe nézett, de én elfordultam és csak sírtam tovább.
Timor felvette hosszú, fekete köpenyét a szék háttámlájáról és magára kanyarította. Összehúzta elől, de begombolni nem kellett, mert mintha az anyag élt volna elől összeolvadt.
- Legyél jó Amor, kérlek – simogatta meg az arcom, majd az ajtó felé lépett.
- Nem! - üvöltöttem rá, és a gyerekesen a fülemre tapasztottam a kezemet. - Nem tudok nélküled Amor lenni – kiáltottam és lehunytam a szemeimet. Úgy éreztem, mintha felrobbant volna bennem valami. Fájt és égetett, sírtam, nem tudtam mit tenni... Rossz volt... Hátrapillantott rám, gyönyörű zöld szemeivel, majd az ajtó hirtelen kivágódott és az aranyhajú Teberna lépett be rajta.
- Visszatértem – mosolyodott el és az akkori Odihoz lépett. - Hiányoztál – nevetett rá, de ő csak hatalmasra kerekedett szemekkel pislogott.
Timor biccentett egyet és egy szó nélkül távozott, utána hatalmasat dördült az ajtó. Lerogytam a földre és remegve könnyeztem tovább. Pár perc múlva kiüresedett tekintettel néztem a padlóra, amin lassan hatalmas könnytócsa gyűlt össze. Körülöttem a levegőt robbanás szerű hangok töltötték fel.
Teberna megcsókolta kedvesét és nem törődött velem senki. Világos barna hajam lassan, tincsenként fokozatosan sötétedni kezdett. Mintha vér volna, festette be a feketeség a hajam. Kezem ökölbe szorult a könnytócsába csaptam és felpattantam.
- Odi! Add a kezed! Kérem az erődet. Nem vagyok Amor. Gyűlölni fogok – néztem rá komolyan, mire ellépett Teberna mellől és magához ölelt. Rettegve fontam át a karommal, majd mindketten lehunytuk szemeinket. Robbanás hangja hallatszott és a szoba megtelt hófehér és éjfekete fényekkel. A fehér az én mellkasomból szállt, a fekete az övéből, majd a kettő helyet cserélt és a fekete bennem helyezkedett el. Most már ő volt Amor... Én a földre estem és immár hosszú fekete hajam eltakarta az arcom. A könnyek lángra kaptak és mint a friss olaj elégtek.
- Köszönöm az erődet... - pillantottam Amorra, aki rám mosolygott és megsimogatta a hajam.
- Azért csak óvatosan Odi...
Az utána lévő öt év minden pillanatára emlékszem... Azalatt a rövid idő alatt felnőttem lelkileg. Teljesen. Végig hiányoltam Timor társaságát... Öt évig vártam rá, hogy ha akár csak pár percre is, de láthassam... Nem sikerült.
Egészen addig az estéig... Mintha most is éppen megtörténne, mindent élénken látok...
Rémálomból riadva ülök fel az ágyamban. Hajamon és arcomon izzadtság csorog végig. Kezem a torkomhoz kapom és érzem, ahogy ujjaim alatt a szívem milyen hevesen dobog... Megint. Mindig! Miért? Miért ez az álom zaklat!? Újra látom elmenni. Látom, ahogy kilép az ajtón és mikor utánanyúlok... Vagy bezáródik az ajtó, vagy mikor éppen megfognám a köpenyét elporlad a kezem...
Lerúgom magamról fekete takarómat és kisétálok a fürdőszobámba. Remegő kézzel engedek hideg vizet a mosdóba és öblítem le az arcomat. Te jó isten... Ez nagyon fárasztó és nagyon durva. Felegyenesedve a tükörbe pillantok és végignézek saját magamon. Hollófekete szemek... sápadt bőr... Szép metszésű arc. A szemeimben nyugodtság ül. A homlokomtól és hajtöveimtől még le-lecsordul párcsepp víz, hogy aztán a csapba csöppenjenek és senki ne emlékezzen rájuk. Nézem magam pár percig, tekintetemmel kergetem a vízcseppeket, majd egyet követve lepillantok a mosdókagylóba, végül megint fel a tükörbe. Valamiért hirtelen elborul az agyam, öklömet felemelem és a tükörbe vágom. Visszhangozva hullanak szerte az éles üvegdarabok. Lepillantva a földre, meztelen talpam mellett meglátok egy nagyobb egybemaradt szilánkot. A szemeim pont visszacsillannak belőle. Felemelem a lábam és azzal taposok rá. Porrá omlik szét.
- Holnapra kutya bajod se les nyomorult tükör – dühöngök magamba, majd a konyha felé veszem az irányt. Nem foglalkozva a lábamba és kezembe áramló fájdalommal lépkedek és kisétálok a kerek asztalhoz, melynél a kiűző szertartásokat szoktuk csinálni. Én eddig sosem estem ki... Leülök a helyemre és elnémulva kezdem tanulmányozni a szoba minden szegletét.
- Miért vagy itt Odi? - lép ki a szobája ajtaján Ihlet kivillantja hófehér fogsorát.
- Nem tudok aludni. Eszembe jut, hogy... eredetileg én nem gyűlöltem senkit... hogy szeretet lakozott a szívemben... Aztán Timor miatt gyűlölet lettem! Utálom ezt...
- Timor? Találkoztam vele mikor kiestem. Kérdezett felőled... Találkozni szeretne veled. Te vagy az egyetlen, aki eddig sosem ment ki. Nem is értem, hogy hogy csinálod. Az alkotó mindig gyűlöletben él? Aligha...
- Érdeklődött? Nem érdekel! Ha akar valamit, akkor jöjjön vissza! - csattanok fel hirtelen Piratira nézve, mire ő csak még szélesebben mosolyog.
- Ha Teberna nincs itt, Timor visszajöhet.
- A Bátorság sosem hal meg! Ezt te is jól tudod! - kiálltok egy nagyot. - Ő a leggyűlöletesebb személy a világunkban!
- Nem lehetne kicsit halkabban? - lép ki szobájának ajtaján Spes. Kis angyalszárnyai erőtlenül lógnak a hátán, éppen világoskék haja kócosan áll el a fejétől. Rám néz, majd Piratira. Egy pillanat alatt feltöltődik energiával és ujjongani kezd. - Ihlet végre visszatért! Mehet a következő játék!
A zsebéből előhúzza az ezüstpisztolyt és hat töltényt tesz bele, majd elém rakja.
- Nem játszhatunk, amíg a többiek nincsenek itt – húzom el a számat.
- Figyelj Odi – néz rám diplomatikusan Spes, mintha mindent tudna. - Timorral szeretnél lenni. Nem? Mert, ha igen, akkor vedd a pisztolyt, fogd be a szád és lődd le magad! És ne merj visszajönni.
Felveszem a fegyvert és megforgatom...
- Hol a bibi? - nézek rá, mire megrázza kék hajú fejét és sugrázó mosollyal visszaindul a szobájába. Mérlegelek pár percig, aztán a halántékomhoz emelem a fegyvert és meghúzom a ravaszt. Nem fáj. Sőt, kellemes érzés. A mi fegyverünk ilyen... kedves... az alkotó így találta ki... Érzem, ahogy kiesik a kezemből a pisztoly és már dőlnék is el.
- Kérlek vigyázz magadra odakint – kap el Pirati mosolyogva. Látom, ahogy nyílik az ajtó, és egy ismerős csukja bukkan elő belőle. Akaratlanul is felderül a szívem, de látom, hogy az arcán harag ül... A karjaiba vesz Piratitól és elindul velem az ajtó felé.
- Sajnálom... Timor... - kapaszkodok erőtlenül a csuklyájába és a vállába temetem az arcát. - Látni akartalak... Hiányoztál...
Érzem, ahogy még jobban magához szorít. Ahogy kilépünk az ajtón hideg levegő perzseli fel a bőrömet, lehunyom a szemem és sóhajtok egyet. Dühösen visz tovább, de én nem tudok magamra haragudni.
- Meg is halhattál volna Odi – suttogja kis idő után.
- Egy próbát megért – nézek rá nyugodtan. - Látnom kellett téged... Bármi áron - hal el a hangom.
- Ezért még leszedem a fejed... De most pihenj. Hamarosan hazaérünk – derül fel a hangja.- Örökké együtt maradhatunk... Már, feltéve ha akarod...
Azóta nagyjából hmmh... négy-öt év telhetett el. Azóta együtt élünk... Az utolsó hét szó megmaradt az agyamban, ahogy lassan elnyomott az álom azon az estén. Még most is néha hallom a szavakat a fejemben visszhangzani csak úgy spontán... Nem értettem. Örökké? Addig lehetetlen volt, gondoltam, de... most belegondolva, végül is sikerült... Örökre kint, ketten...
Csak mi...
Timor... és Én...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése