Köszönet

Nem vagyok senki. Nem érdekel semmi. Nem akarom, hogy jó legyen. Nem akarok semmit. Nem látok, nem hallok, csak lebegek a sötétben. Hol vagyok? Miért vagyok? Talán nem is vagyok? Csak én hiszem úgy? Mi ez a hely? Minek vagyok? Ki vagyok? Miért születtem? Miért nem válaszol senki? Mi ez az érzés? Félelem? Fájdalom? Remény?
Ki akarok innen szabadulni. El! Messzire! Hogy utána ne kelljen visszanéznem! Szabad akarok lenni, mint a víz... Mint az eső... Vagy csak egy könnycsepp valaki arcán. Akkor volna értelme. Így semmivé válok. Nem értem. Hol vagyok? Miért? Válaszoljon valaki! Kérem!

Hogy juthatok ki? Segítség! Elsüllyedek!

Mintha tűzből bújnék elő. Karomat széttárom és hagyom, hogy a szél tépje a bőrömet, szaggassa a ruhámat. Hajam lobog, mintha égne. Nem lát senki. Mi értelme? Minek vagyok itt? Legyen már vége! Ennek az üres értelmetlenségnek! Legyen már vége!
Üvöltök.
Félek... Mit tettem? Miért bántatok így velem? Lenézek. Pont, ahogy ti is lenéztetek rám. Ti, akik magasan álltok és a pénz zsákszámra szórjátok fölöslegesen. Ti! Akik oly gyűlöletesek vagytok. Nevettek, mert nem vagyok olyan mint ti. Nekem is volna okom nevetni. Ti gazdagok vagytok, de a lelketek szegény. Én szegény vagyok, de a lelkem gazdag. Tudok élni, tudok létezni. Ész és értelem, ok és következmény. De akkor... miért nem ti álltok itt?

Megmondom a választ.

Mert ti nem láttok. Vakon születtetek. Nem tudjátok milyen éhezni, fázni. Az utcán koldulva keresni azt a falatot, ami aznapra egy pillanat boldogságot okozhat. Nem tudjátok milyen, ha öten csüngenek rajtad, és sírva kérlelnek tegyél valamit, hogy jobb legyen. Gyerekek? Felnőttek? Talán ez, talán az. Ki tudja...

Kijjebb lépek, pár centi csupán, ami elválaszt a repüléstől. Kellemes lenne. Aztán fájdalom, majd a jóleső, mindent elintéző halál. Szinte látom magam után az ürességet. Körbenézek. Senki nincs az utcán. Nem látnak... Nem is akarnak látni. Persze, hogy nem... A normál ember elmegy amellett, ami furcsa, ami kiemelkedő. Miért ne tennék? Nevetni támad kedvem. Egyáltalán miért vagyok itt? Tudom, hogy nem vagyok ugrani. Élni szánalmas, de halni fél. Nevetséges. Ez vagyok én. Körbenézek és hagyom, hogy a szél marcangoljon még egy kicsit... Csak egy egész picit. Ha leugranék mi lenne? Most komolyan? Ki keresne? Kinek számítanék? Senkinek. Nevetséges.
Hátrébb lépek és érzem, ahogy a könnyek végigfolynak az arcomon. Miért sírok? Nem vagyok szomorú. Boldog az életem.
De nem bírom tovább...
Eresszetek ki! Szabadságot akarok! Azt akarom, hogy ne legyen gondom!

De az élet nem így megy. Tudom jól. Értem én... Nevetséges.
Hátatfordítok a csábító halálnak. Tudod mit Halál? Gyere! Vedd el az életem, ha kell, nem érdekel. De én, csak azért is a pofádba fogom vágni, hogy jobb vagyok! Rájöttem valamire. Aki küzd az erős. Aki nem, azt a rendszer felfalja és atomjaiban köpi ki. Nem engedem.
Elmosolyodom.

Csak azért is leszek valaki! Nem engedem, hogy elnyomjanak! 90 év múlva, mikor öregen és szottyosan fekszem majd a gyerekeim, unokáim és talán dédunokáim körében, akkor majd nevetve mutatok be a Halálnak.
Ezt neked, fogom mondani az ujjam felemelve és nevetve fogom lecsukni a szemem. Mert tudom, hogy elégedett leszek. Mert tudom, hogy el fogok érni valamit, ami büszkeséggel tölt el. Boldog leszek, csak azért is, hogy a Halál és az Ellenfeleim arcába nevethessek.
Elnyomtál?
Így jártál. Feletted állok. Nem érdekelsz.

Nevetek, ahogy lesétálok a lakásomba. Miért haljak meg? Hogy szomorúságot hagyjak? Nem. Meggondoltam magam. Semmi értelme menekülnöm. Csak a gyávák futnak. Az erősek tűrnek és nevetve, boldogan állnak fel, ha elbuktak.

Én is ilyen leszek.

De meg kell köszönnöm.

Köszönöm Halál, hogy megkísértettél és felnyitottad a szemem. Csábítasz, mert szép vagy, holott a tűz is szép, mégsem tenném bele a kezem.

És végül...

Köszönöm Világ, hogy nem hagytál el engem. Nem érdekel, hogy ki vagyok. Az sem, hogy hol, és az sem, hogy miért. Köszönöm, hogy élhetek. Hogy lehetek valaki, hogy élhetek valahol, és vagyok valamiért.

Mindent köszönök.

-----------------------------------------------*--------------------------------------------------

Kérnék pár véleményt.
Nyugi, nincs semmi hátsó világromboló tervem, még csak suicide moodba se léptem, csak jól esett leírni.

Köszönöm^^

Kívánság, egy új életért

Léptek halk kopogása rázza meg az éjszaka néma csöndjét. Egy sötét csukját viselő alak sétál némán, rezzenéstelen arccal. Az ő léptei hangzanak. Csukjája a földig ér, arcát, testét teljesen eltakarja. Épp csak pár szál ébenfekete haj és a két, sápadt bőrű keze látszik ki alóla. Ruganyos léptei közben haja meg-megrezdül. Jobb kezében egy fekete, véráztatta kaszát tart. Ő a Halál. És egy torony felé tart.
A torony, mint a Halál színtisztán fekete. Nem látszik belőle semmi, főleg így, éjszaka nem. Ahogy a Csukjás közelebb ér, már ki tudja venni a körvonalakat, de pontosan nem lát semmit. Kopogás nélkül sétál be a kapun, ami magától nyílt, majd hatalmas dörrenéssel magától zárult utána. Némán indul el egy eldugott kis szoba felé. Hangokat hall és tudja, mi a dolga. De még nem dőlt el, hogy kit kell átvinnie a halottak világába. Hamarosan meglátjuk.

A szoba mely felé a Halál tart kicsi és már csak itt világít fény a toronyban. Hét alak ül bent egy kerek asztal körül. Egymásra néznek és némán, keresztbe rakott kézzel gondolkoznak. Ezek Heten alkotnak egy egészet. Ők minden alapja, a megrendíthetetlen bástyák. De egy, valahogy mindig eltűnik. Mindig más az, aki elvész, majd talán visszajön. Eddig sose volt, hogy nem jött volna vissza. Talán a Halál most azért tart erre, hogy örökre elvigyen egyet? Még nem tudni biztosra.
Az asztalon egy ezüst pisztoly hever. Mindössze egy golyó van benne se több, se kevesebb. Az első egy férfi. Fiatal, húsz év körüli, jóképű. Világos kék inget és sötétebb kék farmert visel. Szőkésbarna haja az égnek mered. Mellette egy másik férfi, ugyanúgy húsz év körüli. De ő a legjóképűbb a jelenlévő férfiak közül. Szája halvány mosolyra húzódik, vörös szemei lángolnak a gyertyafényben. Búza szőke hajában is megcsillan pár vörös csík. Ruhái egyszerűek. Fekete farmert és vérvörös inget visel. Ha egy szót mondhatna rá, ha meglátja az ember, azt mondaná „Vörös”. És igen az. Az emberek és állatok vérével hasonlatos a kedvenc színe.
A Vörös férfi mellett egy lány ül. Az ő arca nyugodt, szinte melankolikus és ugyanolyan szép, mint a férfié. Testvérek, sőt... ikrek ők ketten. A lány hosszú fekete haja a derekáig ér. Fülében ezüst karikák sorakoznak. Szemei vetekszenek a Haláléival. A tekintetük ugyanolyan. Ölésre születtek. Hosszú ruhája csipkés, de nem a megszokott gyönyörű munka, hanem pókhálók és egyéb gótikus dolgok. Amint körbejáratja a tekintetét a többieken az arca már nem nyugodt. Utálatról árulkodik. Ő senkit sem szeret, senkiben nem bízik. Főleg a testvérében nem, aki most elmosolyodik és az asztal szélére könyököl.
- Ki kezd ma este? - töri meg a néma csendet a szőkés vörös mosolyogva, bársony hangon.
- Te. És remélem megdöglesz – mordul a mellette ülő lány, mire a következő férfi megcsóválja a fejét. Az ő haja fényes aranybarna, szemei csillognak, és ajkán állandó mosoly ül. Világos sárga pólót visel, alatta egy kényelmes sötét színű vászonnadrágot. Fekete, bőr övén a csat egy ordító oroszlánt mintáz.

- Hagyjátok abba ezt! Kegyetlen idegesítőek vagytok! - csattan fel hirtelen az ötödik. Lány létére haja rövid és fiúsra van vágva. Vörös, de zöld és kék tincsek is megtalálhatók benne. Fürtjei vadul égnek állnak. Méregzöld szeme, metsző pillantással tekint a többiekre. Fekete ujjatlan kesztyűjét megigazítja, majd lepillant és végignéz magán. Fekete szakadt pólója nem takarja hasát. Rövid szintén szakadt, valaha világos kék, de most már beszürkült farmer rövidnadrágja alig takarja a combját. Fekete, lukas harisnyát visel és sáros bakancsot. Dühödten néz a mellette ülő hihetetlen szép másik lányra.
- Ne bántsuk egymást – mosolyog az és hátradobja hosszú, hullámos haját, mely ezüstösen csillog a fényben. Szemei, mint az öntött arany olyan színűek. Kedves mosolya melegséggel tölt el minden szívet. A vállán egy hófehér galamb ücsörög nyugodtan és nézelődik. - A szeretet fontosabb...
- Te fogd be a szádat Amor! Már megint azt, hiszed, hogy te vagy a legokosabb! - mondja a vörös hajú lány az asztalra csapva. Az ezüsthajú vállán a galamb fészkelődni kezd.
- Cssht... Pax, nyugalom... - simogatja meg Amor mosolyogva a madarát, majd a csapkodóhoz fordul. - Ne légy ilyen dühös Ira. Én ilyen vagyok. Ez a különbség mindőnk között.
- Hölgyeim, kérem nyugodjanak le! - áll fel hirtelen a második, vörös hajú férfi, és egy csábos mosolyt küld nyomatékul szavai után. Ira félig a haragtól félig a zavartól elvörösödik és puffogva visszaül, de Amor csak biccent egyet és visszamosolyog.
- Spes, te még meg sem szólaltál eddig – pillant fel a legelső férfi, a szőkésbarna hajú.

- Mit mondjak? - pillant fel a hetedik. A legfiatalabbnak tűnő lány hosszú hófehér ruhát visel, haja a válláig ér, majdnem fehér, de mégis szőke színe a folyamatos újjászületésnek köszönhető. Van, hogy a haja fekete, van, hogy világosszőke, de szemei mindig gyönyörű tengerkékek. - A múltkor én estem ki. Most ti jöttök. Én védve vagyok. Rendezzétek le, ahogy tetszik.
- Utállak mindannyiótokat – dühödik fel a feketébe öltözött gótikus kinézetű lány. - Spes! Hogy tudtál visszajönni!? Biztos voltam, hogy végre meghalsz... Utállak.
- Persze, persze – szól a kék szemű és gyerekes, csengő hangon felnevet, majd az asztalra nyúlva felveszi az ezüst pisztolyt. Mindenki megdermed, kivéve a negyediket, az aranybarna férfit. Ő nyugodtan kihúzza magát. Spes kipattintja a tárat, megforgatja, majd visszapattintja. - Kezdjük a játékot.

- Leszek én az első – mosolyodik el az aranybarna és a pisztolyért nyúl.

- Nem szeretném, ha meghalnál Teberna – áll fel Amor mosolyogva de, aggódással telt szemekkel.

- Ne félts engem kislány – mosolyog vissza a férfi és a halántékához emelve meghúzza a ravaszt. Nem lepődik meg, hogy csak kattan egyet. Tudja, hogy nem fog sose sorra kerülni a veszélyes játékban. - Most te jössz Ira – adja át a pisztolyt.

- Pfft. Legalább, ha meghalok nem kell itt lennem. Idegesítetek! – mordul a lány és könnyedén megcélozza halántékát. Nála sem történik semmi különös. Tovább is adja a fegyvert Amornak. Az mosolyogva átveszi, és Teberna kezét megfogva meghúzza a ravaszt. Összeszorítja szemét, de nem történik semmi. Megkönnyebbülten teszi le az asztalra.- Komolyan megijedtem – suttog és kedvese karjába omlik. Szeméből egy könnycsepp csordul végig mosolygó arcán.
- Úgyis megvédtelek volna – válaszolja a férfi. - vagy visszatértél volna. Nélküled nem élet, az élet kedvesem.
- Úgy nem bírom nézni az ömlengéseiteket srácok – húzza el a száját most Ira és átlöki a pisztolyt az asztalon a legelső férfi kezéhez. Az összerezzen és felveszi.
- Muszáj ezt tennem? - nyel egyet és aggódva nézi a kezében heverő pisztolyt.- Meg fogok halni...

- Tudod a szabályt – simogatja meg a haját a legfiatalabb és bátorítóan rámosolyog.- Biztos te is visszajössz. Nem olyan rossz ám ott kint.

- Tudom... De nem akarok cserben hagyni senkit. És én pótolhatatlan vagyok, pont, ahogy ti is... - suttog válaszul és a halántékához emeli a kis fegyvert. Meghúzza a ravaszt...

A pisztoly elsül, de senki nem rezzen össze. A halott férfi feje lebicsaklik és kiejti a kezéből a fegyvert. Spes megsimogatja az arcát, majd egy csókot ad rá.

- Vigyázz magadra és térj vissza, amilyen gyorsan tudsz.

- Mit gondoltok? Ki fog bukni? - mozdul meg hirtelen a fekete ruhás lány. Rideg tekintetével végigpásztázza a holttestet.

Hirtelen kopogtatás hallatszik és Ira már rohan is ajtót nyitni. A Halál biccent egyet, a holttesthez lép és a grabancánál megragadva felemeli, kidobja az ajtón.

- Ő, Pirati az Ihlet. Nem biztos, hogy visszatér úgy, mint azelőtt Spes, a Remény. Vigyázzatok magatokra. Tudjátok a szabályt, nem jöhettek ki és nem lőhettek, amíg ő vissza nem tér. Ha őrökké kint marad, akkor majd szólok – pillant fel a halál a csukjája alól. Gyönyörű smaragdzöld szemeivel a fekete hajú lányt keresi és mikor megtalálja az asztal fölött áthajolva megérinti az arcát. - A következő talán te leszel Odi. Vigyázz magadra... - sóhajt szomorúan, majd kisétál az ajtón és kint bezárja.

A fekete hajú maga elé mered pár pillanatig, majd összeszedi magát.

- Rám mindig szükség van itt. Nem vagyok se Remény, se Ihlet, se Béke. Rám, a Gyűlöletre itt mindig szükség van! Odi örökké élni fog. De idővel már csak négyen maradunk. Armon, Teberna, Ira és én. A többiek odavesznek... és Pirati kezdi!

Szavait néma csönd követi, majd Amor feláll és nevetni kezd.

- Veletek együtt még megmarad valaki – mosolyog.

- Mégis ki? - húzza el a száját Teberna.

- Timor. Emlékeztek? - nevet a lány. - Ő mindig itt lesz, ha nincs is ebben a szobában velünk.

A jelenlévő hat összenéz és biccentenek. Amor igazat mond. Mert csak egy van, akitől mind a heten félnek, aki örök és érinthetetlen... Timor, a Félelem maga. Aki ki-be járkál, kénye kedve szerint. Ő a Halál. Az igazi Félelem. De ő csak akkor jön, ha a hetek közül valaki kihullik.

- Lehet, hogy te vagy a következő Odi. Vigyázz magadra – biccent Teberna és kisétál, karján Amorral.

Lassan mindenki elhalványul, eltűnik pihenni. Csak Odi marad a szobában és folyton Timor szavai járnak a fejében. Valamikor nagyon későn éri el az álom és ő is lepihen...

Dühösen ülök az ágyamon és mogorván lapozgatom a füzetem, melybe a jegyzeteimet szoktam írni. Dühöngök, mert nem jut eszembe semmi. Nincs ötletem. Bármit le akarok írni végül elfelejtem vagy elvetem és akkor oda az egész hacacáré.
Végül már nem bírom tovább, eldobom a füzetem és lefekszem aludni. Álmomban is csak egy mondatot ismételgetek folyamatosan:

- Kérlek Ihlet gyere vissza. Muszáj írnom, de egyszerűen nem tudom, hogy mit. Nem tudok mit tenni! Kérlek Pirati, gyere vissza, amilyen gyorsan csak tudsz. Vagy olyan fontos, mint Spes... és sokkal fontosabb vagy mint Ira vagy Odi... Kérlek, kérlek hamar gyere vissza!

Egy angyal meséje

Az arc akkor szép, ha a száj mosolyra húzódik és a szemek fényesen csillognak.

De akárki, akármit mondd, senki sem képes örökké mosolyogni.

Mert nem az a bátor, aki nagy szavakat dobálva legyőzi az ellenfelét, összezúzva őt, hanem az, aki képes barátságot és mosolyt teremteni, bármilyen sivár világban. Én is pont ilyen vagyok. Bátor a maga módján. Mosolyogva állok bármi történjék, hogy mindenkinek segíthessek, aki összetört. Nem szabad sírnom...
Nem bírok sírni...
Nem akarok.
Nincs miért.
Legalábbis ezt mutatom. Hiszen a hősök sosem sírnak. Néha mégis összetöröm ezt a rólam alkotott képet. Olyankor nem vagyok se hős, se ember, csupán egy féreg, ami nem tudta megtartani az ígéretét. Olyankor némán állok egy szobában, szenvedve és várva a halált. Körül a falakon ezüsttükrök sokasága, azt kiabálja „Nézd ő az, aki hazudott...”.

Bármerre nézek, magamat látom... Egy átlagos lány normális élettel. Barátokkal, családdal... A tükörben magabiztosságot sugároz.
De mi van, ha a tükör szétrobban?
A kép lerombolódik és ott az igazság...

Látsz egy csontsovány lányt, aki a földön ül. Térdeit felhúzza, átöleli őket és ráhajtja a fejét. A tükör darabjai felmetszettél hófehér bőrét.
Vérszag terjeng.
A lány remeg, fél, de már meg sem próbál felállni... Rég feladta...

Könnyek áztatják egykor szép arcát, mandulavágású, valaha csillogó szeme vörös és dagadt a rengeteg sírástól. Hosszú fekete haja az arcára tapad.
Nem mozdul, nem áll fel... Nem megy tovább...
Nincs miért...
Mindent elvesztett.
Lassan mozdul a válla, de csak meg-megrándul.

Felnéz, még egyszer utoljára kinyitja a szemét...
Lassan az utolsó lehelet is kiszáll a tüdejéből...

Elvérzik...

Meghal...
Ülve, sírva, remegve. Elhagyatottan és magányosan. Mert senki nem keresi, senki sem gondolt ilyesmire soha.

Mert vakok voltak. Nem látták át...
Mindenki vak volt...

Nem sokkal a lány halála után öles betűk hirdetik az újságban:
„A lány elvérzett, nem találtak okot miért lett öngyilkos”

Vajon, aki ismerte, felfigyel? Megsiratják? Gondolnak-e rá, vagy a halálára egyáltalán?

A temetés lezajlik.

Mindenütt fekete ruhás síró emberek, kezükben fekete esernyő. Mind gyászolnak... Még az időjárás is, hiszen az eső zuhog. A sírhalmon rengeteg koszorú egy rakáson díszeleg, mind átkötve különböző fehér szalagokkal.
Egy angyal ül a koszorúk tetején. Ő az a lány. Az ő teste fekszik a koporsóban és mindenki őt siratja. Látja őket, a barátait, a szeretteit. Mindegyik sír... Miért? Ebbe nem gondolt bele. Nem ezt akarta... Már régen megbánta. Vékony, hófehér lepel fedi testét, hátából gyönyörű szárnyak nőttek.
Boldognak kellene lennie.
De nem az.

Vissza vágyik.
Lelép a koszorú halom tetejéről és a barátaihoz sétál. Megérinti arcukat, kezüket és szélesen mosolyog.
- Ne haragudjatok. Kár volt ezt tennem, már tudom jól. Sajnálom... Nagyon hiányoztok, de kérlek... Kérlek ne sírjatok!
Könnyek folynak végig gyönyörű arcán, ahogy kitárja szárnyait.

Olyan, mint régen volt. Mosolyog, nevet, szeret és gondtalan...De halott...

Lassan sétálunk a sírja felé. Hosszú évekkel ezelőtt halt meg. Most már mindent tudok. Mindent értek...
Ahogy megérintem a fehér sírkövet látok valamit. A márvány szobor tetején egy hófehér angyal ül...
Zokog.
Miért?
- T-te vagy az? - nézek fel rá hatalmasra nőtt, hitetlenkedő szemekkel. Meglepődve elmosolyodik és a nyakamba borul.
- Sajnálok mindent! Visszajöttem hozzátok... ugye... ugye visszafogadtok? - remeg.
Nem mozdulok...
- P-persze... - suttogom és az én könnyeim is elerednek. Átkarolom karcsú testét és magamhoz ölelem.
Azóta a temetőben tett látogatás óta mindenhová követ...
Nevet is adtam neki...

Remény

2. fejezet: Ne mondd ki a nevét...!

Egy sötét szobában ültek. Hat alak, akiket akaratuk ellenére zártak be ide. Hat megtörhető földi halandó, akik félelemmel telve bújnak össze a mozdulatlan, nyomasztó sötétségben arra várva, hogy a megmentőjük végre eljöjjön értük. Hat gyerek, akiknek semmi erejük nem volt ezen a helyen, mégis bizakodva várakoztak. Hirtelen hangos kürt hangja rázta meg a börtönük falait.

- Megint eltelt egy újabb nap és megint nem történt semmi...Én félek... - suttogta egyikőjük megremegve. Egy meleg, sós könnycsepp gördült le porcelán bőrén, hogy utána szétloccsanjon a hideg kövezeten.

- Ne aggódj. Eljön értünk... - szólt egy másik, aki kivételes nyugalommal dőlt a falnak. A kezeit fogva tartó vastag ezüstlánc éles csörrenése törte meg egy pillanatra a fojtogató némaságot.

- Bízzatok benne, nem hagy cserben minket... - dőlt az előbbi oldalának egy másik, szintén nyugodt alak. - Nevetni tudnék ettől a helytől.

- Nincs ebben semmi vicces. Ki kell jutnunk, megkeresnünk Őt és együtt elmenekülni – hallatszott egy új, érett hang.

- Számára nincs innen menekvés, ezt mind tudjuk... - sóhajtott halkan az ötödik.

- Ez csak egy játék. Mi áldozatok vagyunk csupán – szólalt meg ismét a második.

- Ez igaz... - így az ötödik újra. - Én szeretem a játékokat, de ez nem tetszik.

- Elfelejtettétek, mit mondott az a nő? - sóhajtott ismét egy nagyot a harmadik.- Mi csak csalik vagyunk semmi több. A csatához nincs semmi közünk. Az a dolgunk, hogy várjunk rá.

- De mikor jön már? - a legelső hang gazdája még jobban összehúzta magát. - Félek a sötétben...

- Nem tudjuk. Jön, amikor jön. Mi nem tehetünk semmit... - szólalt meg végül a hatodik lezárva a beszélgetést.

Mind tudták, kire várnak, tudták, hogy el fog jönni, tudták, hogy egyszer vége lesz a rémálomnak, tudták, hogy ők csak puszta kellékek egy tökéletes csapdához és tudták, hogy már csak idő kérdése. A szobára újra tökéletes csönd ereszkedett, a hat alak pedig már csak várakozni és remélni tudott. Remélni, hogy az, akire várnak végre eljön... és eltünteti a sötétséget. Nem is tudták, hogy az, aki megmentheti őket ugyanaz, aki a halálukat akarja.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy felfogtam mit is látok. A folyosói ajtókból csak úgy ömlöttek ki, a furcsábbnál furcsább, de nagyon ismerős emberek. Az egyik szobából például egy fiú sétált ki elegánsan. Az jobb szemét fekete szemkötő fedte, sötétkék haján fekete cilinder pihent, arca nyugodt volt és rideg. Kicsit középkori ruhái voltak, kezében elegáns sétapálca, ujján egy gyűrű melyen egy hatalmas kék kő díszelgett. A fiú mögött egy magas fekete hajú férfi sétált ki a szobából, frakkban. Vörös szemei élesen elütöttek hófehér bőrétől, száján folyamatosan vigyor ült, amitől kicsit hátborzongató külsőt kapott.

Egy másik ajtón egy magas narancssárga hajú srác lépett ki, hátán egy hatalmas karddal. Őt követte egy folyton mosolygós lány, kék virágos csatokkal hosszú hajában, mögötte egy szemüveges fiú, íjjal a kezében és utána egy hatalmas barna bőrű gorilla kinézetű pasi.

Észre sem vettem, hogy eltátott szájjal állok az ajtónak dőlve és az ezüst kilincsbe kapaszkodom, hogy össze ne essek, miközben a fura fazonok egyre csak özönlenek és özönlenek ki a szobákból. Furcsa érzés volt, hiszen mindegyikőjüket jól ismertem. Tudtam mi volt a múltjukban, milyen a jelenük és mit hoz számukra a jövő. Halálistenek és démonok, vámpírok és kalózok, mágusok, ördögűzők és maffiózók, vagy talán csak egyszerű hétköznapi emberek csöppet sem normális élettel. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer találkozom velük, ám most mégis itt állnak előttem mind hús-vér tapintható lényekként, nem csupán egy rajzként.

- Hát te meg ki vagy? - szakított ki a gondolkozásból egy nagyjából velem egy magas rózsaszín hajú izmos fiú.

- Ehh... - zavartan pislantottam rá.- I-izé...

- Új vagy erre, kölyök? - kérdezte egy sokkal magasabb hosszú fekete hajú piercingekkel telelőtt fazon.

- I-igen -pislogtam rá. Bár ismertem mégsem tudtam, hogy mit kellene tennem, hiszen én nem illek közéjük... Csak egy átlagos gyerek vagyok.

- Gazille! Fogd be a szád, most én beszélek vele, rá fogsz ijeszteni! - kiabált a fekete hajúra az előbbi srác.

- Szóltál valamit, hülye Gyufa?! - kiabált vissza a fekete mire a másik dühösen trappolva elindult felé. Öklei hirtelen lángba borultak és nekiesett a fekete hajúnak ezzel sikeresen magukra vonva mindenki figyelmét. Tehetetlenül néztem a küzdelmüket, és nem mertem beleavatkozni. Ismertem őket, tudtam, hogy csak azért csinálják, mert unatkoznak, és tudtam, hogy nem gondolják komolyan, mégis úgy döntöttem félbeszakítom.

- Hagyjátok már abba, idióták! - kiabáltam rájuk dühösen, mire megdermedtek két ütés között és hatalmas szemeket meresztve bámultak rám. Abbahagyták a küzdelmet és felálltak. Lassan a teremben mindenki felém fordul és mindannyiuk arcára döbbenet ült ki.

- Mit keres ő itt...?

- Kit akarhat megint megölni?

Nem értettem, hogy miért mondják ezeket, de amikor mindenki megindult felém lassú, fenyegető léptekkel halálos félelem árasztott el. Futni akartam, de nem volt kiút mert már teljesen körbevettek. Most komolyan azok fognak kinyírni, akiket annyira szeretek, futott át az agyamon a gondolat. Hiszen nem tettem ellenük semmi rosszat, most miért akarnak bántani? Lehunytam a szemem. Nem kellett volna... Mert mikor ismét kinyitottam magas férfi állt előttem, háromágú vérvörös kaszával a kezében. Fehér haját hátranyalta és a szemeiben gyilkos vágy ült. Egyik kezét könnyedén a torkomra fonta és húsz centivel felemelt, megszorította a nyelőcsövemet. Fájdalmas nyögés szakadt ki a számon, a karjába kapaszkodva próbáltam elérni, hogy eleresszen, vagy akár csak egy kis levegőhöz jussak... De csak nem eresztett. Éreztem, hogy minden levegő kiszökik a tüdőmből, és az agyamban lévő egyre növekvő nyomás már kezdett elviselhetetlenné válni. Könnybe lábadt a szemem a fájdalomtól és tehetetlenségtől. Próbáltam megmozdulni, de éreztem ahogy lassan elernyedek. A szememben fekete homályos foltok jelezték, hogy nincs már elég oxigén az agyamban.

Ilyen halált érdemlek én? Egy helyen, ahol nem ismernek, nem tettem semmi rosszat! Ott haljak meg!? Úgy, hogy megfojt egy általam hőn szeretett ember? Nem tettem semmit. Semmi ártót, főleg nem ellene! Szemem előtt lassan lepergett rövid életem, családom, barátaim... sajnálom, hogy nem lehetek többé veletek. Meghalok most, egy számomra hihetetlen és teljesen ismeretlen világban... Most, ahogy torkomon erősödik a szorítás, már tudom, hogy mindennek vége...

- Azonnal ereszd el őt! - érkezett egy kiáltás, mire a torkomat szorító kéz eltűnt. Ernyedten roskadtam össze az ajtóhoz. A levegő a tüdőmbe áramlott végre és én a könnyeimet törölgetve ziháltam. Nem tudtam ki mentett meg, de hálás voltam neki. Mikor látásom kitisztult a megmentőmet kezdtem keresni. Még mindig zihálva ülésbe toltam magam és körbenéztem. A körülöttem álló tömeg kettévált és az üresen marad helyen most két nő állt nyugodtan. Biztos voltam benne, hogy rokonok, mert ugyanolyan hollófekete hajuk és barna szemeik voltak. Az alacsonyabbik állt hátul míg a magasabb szikrázó szemekkel nézett körbe.

- Mi a jó büdös francot csináltok? - kiabált dühösen.

- Nézz csak rá! Ő az! Ha most megöljük vége lesz a szenvedéseinknek, és visszakapjuk a többieket! - kiabált valaki a tömegből.

- Ti egyáltalán nem figyeltetek arra, amit mondtam!? Ha őt megöljük lehet, hogy Shikyo is meghal, de akkor ennek a világnak is vége, nem értitek? Ő itt az egyetlen, aki le tudja győzni! Arról nem is beszélve, hogy ti megölnétek a saját Alkotótokat! -kiabált a magasabb nő majd könnyed, ruganyos léptekkel mellém sétált és felhúzott a földről.

- Honnan tudjuk, hogy nem Ő maga Shikyo? - lépett elő egy magas, fekete hajú férfi. Hatalmas zöld szemei és arca bánatot tükrözött. - Hiszen ő is mindig ebben a testben mutatkozik.

- Vér folyik a tetoválásainkból... - lépett elő egy kissé alacsony fekete hajú vörös szemű férfi. - Ti is tudjátok ez mit jelent.

Míg a férfi beszélt, a nő, aki megmentett talpra állított és szélesen rám mosolygott.

- Jó, hogy itt vagy Alkotó – mondta és kacsintott egyet, majd visszasétált a testvéréhez.- Miya kérlek szólj Nitronak, hogy keresse meg a kulcsokat. Noah -fordult a fekete hajú férfihoz.- megkeresnéd Zhorát? Áldás, hogy ő az egyetlen aki tudja, hogy hol van az Alkotó szobája, viszont átok, hogy mi meg nem tudjuk, hogy állandóan hová tud eltűnni...

- Legutóbb a foglyokat kereste, hogy megtalálja az öccsét. De, mint az eddigi összes próbálkozást ezt is bebukta – jött a válasz a férfitól. Nem értettem semmit. Hol vagyok, miért vagyok itt? Nitro? Noah? Zhora? Hiszen őket én találtam ki... D-dehát... akkor... ez a nő itt előttem...-

Ahogy felfogtam, hogy kit is látok elkerekedett a szemem. A nő ismét felém fordult és rám mosolygott. - Kérlek gyere velem. Megígérem, hogy nem fog bántódásod esni.

- K-kazu...? - kérdeztem volna a nevét, de amikor be akartam fejezni a szót egyszerre hat ember vetette rám magát, köztük az alacsonyabb lánnyal, Miyával. Rögtön a számra tapasztotta a kezét és kicsit meg is szorította az állkapcsomat, hogy ne tudjak beszélni.

- Ki ne mondd! - szólt rám nyugodt hangon.- Ameddig itt vagy, senkinek a nevét sem mondhatod ki azok közül, akiket te találtál ki, érted?

- Mrgh... - nagy nehezen bólintottam mire végre leszálltak a hátamról.- El mondanátok, hogy hol vagyok? Nem értek semmit!

- Hát még nem jöttél rá? - nézett rám elvigyorodva Kazumi, majd nagy lendülettel széttárta a karját.- Ez a hely nem más, mint a te képzeleted!

1.fejezet: Sziréna

 Kedveseim! Mint azt már Dee-channak felénekeltem új történetbe fogtam, melyben reményeim szerint drága 9.z-m Gilbert-sama és Miya-chan is részt vesznek majd egy idő után. Ez lenne az első fejezet és hát nem mondok semmi spoilert... -sunyivigyor.-

Minden akkor kezdődött. Egy hete, egy szürke átlagos nyári délutánon. Szokás szerint a szobámban ültem és a barátaimmal leveleztem, vagy játszottam, de valahogy nem voltam egészen önmagam. Nagyon rossz kedvem volt, és azt kívántam bár meghalnék végre, hogy ne szenvedjek többet. A rosszkedvem oka, egy kedves barátom volt, aki szintén depressziónak és dühnek örvendett, mert megbántották és haszontalannak érezte magát. Gyűlölöm, ha a barátaim szomorúak és ha nem tudok őket sehogy felvidítani, akkor én is ugyanolyan szomorú leszek. De az én bajomon még dobott az is, ha az édesanyám elutazott egy hétre, és nekem már nagyon hiányzott egy kis szeretgetés. És bár volt valaki aki felajánlotta a segítségét mégis elutasítottam, mert tudtam, hogy csak még szomorúbb lennék tőle. Ahogy most nézem, ezek annyira nem is nagy dolgok, de nekem akkor is fáj. Túl nagy szívem lenne? Talán.

Ezen szomorúság miatt úgy éreztem, hogy nem nem tudok semmit csinálni, így hát inkább kikapcsoltam a gépet és lefeküdtem aludni, remélve, hogy a másnap némi megnyugvást hoz megviselt lelkemnek. Úgy 12 óra múlva teljesen nyugodtan keltem s öltöztem fel. Nyomát sem éreztem a depressziómnak. Könnyedén már-már boldogan indultam ki a konyhába reggelimért, de mikor kinyitottam szobám ajtaját ijedtemben felsikítottam és a földre zuhantam. Az ajtón túl nem a megszokott faborítású fal várt, mint minden átlagos reggelen, hanem egy szénfekete kör alakú csarnok. Lábammal esetlenül visszarúgtam az ajtót a helyére.

- Csak képzelődtél... -suttogtam magamnak s feltápászkodtam. - Igen, túl sok volt a tegnapi stresszelés... Nyugodj meg... Nyugalom -ismételgettem magamnak, majd higgadtan lenyomtam a kilincset és összeszorított szemekkel kinyitottam az ajtót. Lopva kilestem a szemhéjam alatt... A terem melyet az előbb láttam ismét ott volt, de most valahogy nem rémített meg ennyire. Körbenéztem, és csak akkor láttam, hogy ez tulajdonképpen nem is terem. A szobám ajtajától egy méterre egy derékig érő elegáns fekete márvány korlát volt. Odarohantam hozzá és mikor onnan körbenéztem leesett az állam. Nem terem volt, tényleg nem. Hanem egy hatalmas torony. Lefelé és felfelé is emeletek voltakmég. A falak és az ajtók mindenhol teljesen ugyanolyanok monoton, fekete minden. Nyomasztó volt, de mégis... valamiért ismerős... otthonos...

- Most mit tegyek? - néztem körbe tanácstalanul. Tehetetlenül csuktam be a szobám ajtaját s indultam el valamerre. Gyomrom éhesen megkordult.

- Basszus... Most mit csináljak? Éhes vagyok...! - dünnyögtem magam elé sétálás közben, s pár pillanat múlva az orromat egy finom illat csapta meg. Gyorsabbra vettem lépteimet és úgy kezdtem keresni a forrását, majd megálltam egy fekete ajtó előtt. - Talán ez a konyha? - lenyomtam a kilincset és belöktem az ajtót. A szemem előtt egy hatalmas jól felszerelt konyha terült el, s a hatalmas króm pulton egy nagy tányér gofri várakozott engedelmesen csokival leöntve. Odaléptem a gofrikhoz és csorgó nyállal, ugyanakkor gyanakodva néztem őket. Végül az éhség felülkerekedett rajtam és felvettem egyet. Mikor beleharaptam azt hittem sírva fakadok, annyira finom volt. Feltelepedtem a króm pultra és jóízűen enni kezdtem. Gyanútlanul ettem és közben jobban szemügyre vettem a konyhát. Rendezett volt és tiszta, de látszott, hogy valaki rendszeresen használatba veszi, ami kicsit elgondolkodtatott. Vajon... vannak itt mások is? Hiszen eddig senkit sem láttam, és senki sem jött. Mintha teljesen egyedül lennék ebben a hatalmas toronyban. Ijesztő...

Amikor felnéztem a konyha falára, a sarokban egy kicsi térfigyelő kamerát láttam, amin egy apró lámpácska halványan, vörösen világított. Elkerekedett a szemem, és mit sem sejtettem arról, hogy nem messze a konyhától egy hatalmas képernyőkkel teli szobában négy alak éppen engem figyel. Mindannyian érdeklődve nézték a konyha képernyőjét.

- Szóval... Ő lenne az? Nem mondjátok komolyan... Én nem fogadom el őt vezetőmnek! - hallatszott egy elégedetlen hang egyikőjüktől.

- Ne szórakozz! - szólt rá dühösen egy másik. - Neki köszönheted, hogy itt vagy! Idióta...

- Elég legyen! - szólt rájuk a legalacsonyabb. - Inkább azt döntsük el, hogy ki megy érte. Nem mászkálhat egyedül a kastélyban. Ha megölik akkor mindennek, bele értve minket is, vége lesz.

- Nem fogják megölni. Biztos vagyok benne – nézett a képernyőre a csapat egyetlen női tagja.- Ha akar akkor idetalál. Ismeritek a szabályokat.

- Igen, ha elmondjuk neki, hogy kik vagyunk, akkor „Ő” megöl... Túl nagy hatalmat kapott. De akkor is érte kellene menni, nem gondolod? - szólt a kicsi.

- Nem. Addig nem érintkezhetünk vele, ameddig nincsenek itt a barátai, vagy nem kér segítséget. Hamar rá fog jönni, hogy mi ez a hely – mondta nyugodtan a nő, hosszú fekete haját hátradobva.

- Ez csak egy gyerek – mondta a legelső száját elhúzva. Szemei vörösen megvillantak a sötétben.

- Azért ha ő sem lenne, akkor te sem. Lásd be, hogy van esze...

- Ezt fantáziának nevezik – forgatta a szemeit a legkisebb és orrán feltolta a szemüvegét.

- Egyenlőre csak figyeljük, van még időnk megvédeni – mondta a fekete hajú s elegánsan visszaült székébe. Lábait keresztbe tette, szeretettel a szemében kezdte fürkészni fekete acélbetétes bakancsát.

- Rendben – egyezett bele a másik három.

Én eközben gyanútlanul fogyasztottam el az utolsó gofrimat is. Akkor még mit sem sejtettem a rám váró megpróbáltatásokról, és arról, hogy végig kell néznem egy olyan tragédiát, ami ellen nem tudok majd mit csinálni.

- Most mit csináljak? - kérdeztem magamtól könnyedén és leugrottam a pultról. A tányért a mosogatóhoz vittem, elmostam és törölgetés után eltettem a helyére. Lassú léptekkel sétáltam ki a konyhából, és a folyosón megállva körbenéztem.- Merre menjek?

Hirtelen egy hatalmas robbanás rázta meg a tornyot és én ijedtemben sikítottam egyet. Rohanni kezdtem mert kíváncsi voltam, hogy mi zavarta meg az ódon torony nyugalmát. Talán vannak itt rajtam kívül mások is, gondoltam és teljes erőmből futni kezdtem egy lépcső után kutatva. Mikor megtaláltam lesiettem rajtam a legalsó szintre és körbenéztem. Halványszürke füst lengedezett és hihetetlen büdös égett szag.

- Mi a fene történt itt? - néztem körbe ijedten, majd egy ajtóhoz rohantam és feltéptem az ajtaját. Hatalmas gomolyag füst csapódott az arcomba, és a szemeim könnybe lábadtak. Köhögve sétáltam beljebb, a számat a pólómmal takarva. - V-van itt valaki? - kiáltottam, de a szobában mindenhol sötétség volt ezért nem láttam semmit. - Hahó... túlélők? - a falnál tapogatózni kezdtem a villanykapcsoló felé, de nem találtam sehol úgyhogy a sötétben tapogatózva indultam beljebb a szobába.

- Francba... már megint! - hallottam egy fiú hangját nem messze tőlem.

- Hahó! Jól vagy? - kérdeztem, mire egy szék halk csikorgása volt a válasz, majd hallottam, hogy valaki elrohan mellettem és kifutott az ajtón. Léptei a folyosó fekete-fehér kockás kövezetén kezdtek csak kopogni. Az ajtó felé kaptam a fejem és kirohantam, a folyosón körbenéztem, de addigra a léptek már elhaltak. Fenébe... azon gondolkoztam ki, vagy mi lehetett ez.

- Hol vagyok? - kapkodtam a fejem össze vissza. Mivel nem láttam lefelé vezető lépcsőt ezért éles következtetéssel kitaláltam, hogy a földszinten lehetek. Mikor megint körbenéztem szemem megakadt egy hatalmas szürke faajtón, mely vasszegecsekkel volt összefogva. A kilincse fényesen csillogott. Odasétáltam és kíváncsian néztem az ajtóra.- Ez lehet a kijárat?

Rátettem a kezem a hatalmas ezüst kilincsre és nagy nehezen lenyomtam, majd magam felé rántottam az óriási ajtót, de csak résnyire sikerült kinyitnom. Az ajtó csikorogva hagyta el eredeti pozícióját. Mikor sikerült kipréselnem magam a résen elkerekedett szemekkel néztem körbe. A szemem előtt... hihetetlen táj terült szét. Remegő lábbal lesétáltam a három hófehér márványlépcsőn és leültem a legalsóra. Elvarázsolva néztem a gyönyörű élénk narancssárga naplementét. Az ég halvány rózsaszín és lila színekben pompázott és mindent körülölelt a fény, melytől az összes felhő mely az égen volt mintha aranyosan csillogott volna. Nyeltem egyet és hitetlenkedő tekintetemet a mögöttem lévő épületre szegeztem, mely szinte jobban lesokkolt mint a naplemente gyönyörűsége. Az épület, mint már azt jól sejtettem egy hatalmas éjfekete torony volt. Mire a szememmel elértem a tetejéig megfájdult a nyakam. A fény mely most mögülem világított lassan egyre fogyott, és én gyorsan megfordultam, hogy elcsíphessem a naplemente utolsó sugarait. Ahogy a kis sárga korong egyre lejjebb araszolt az én szemem a földre tévedt magam előtt. Amit ott láttam szintén kicsit lesokkolt. Az árnyékom nem mögöttem volt, hanem egyenesen a nap irányába terült el. De nem a megszokott normális árnyékot láttam magam előtt, hanem egy másik, ijesztő árnyékot. Az árnyékom egyik kezében valamiért egy hosszú fekete kard volt, másik kezén pedig hosszú karmok. Mozdulatlanná dermedtem, de az árnyékom karmos kezét felemelte és az éppen felhők mögött eltűnő napra bökött, majd a fekete toronyra, mely ebben a sötétségben egyre félelmetesebbnek hatott.

- Mit akarsz? Nem értelek... - néztem a fekete alakra a földön, mely gyorsan megint az ajtóra bökött, majd ahogy a fény is eltűnt ő is elhalványodott a földön. Az ég hirtelen dörrent egy nagyot és villámok kezdtek csapkodni a torony körül. Ijedten hátráltam vissza a kapuhoz. Mikor felléptem a harmadik lépcsőre az eső megállíthatatlanul ömleni kezdett, és én ijedten húzódtam be a kis nyíláson, majd szerencsésen visszazártam az ajtót, melynek dörrenése visszhangot vert az ódon épületben. Kicsit dideregve csúsztam le a földre és a kapunak támasztottam a hátam. A tenyereimet a fülemre tapasztottam és kissé nyöszörögve dülöngéltem előre-hátra. Ez az én nagy gyengeségem... Igen, a viharok...

Mikor az ég egy új dörgésbe kezdett, hirtelen – nagy ijedtségemre – egy sokkal hangosabb hang vágott közbe. Egy olyan sziréna mint, amit az amerikai filmeken katonai bázisokon indítanak ha vészhelyzet van. A hangra felkaptam a fejem és felugrottam. Mikor a sziréna végre elhallatott pár pillanatig feszülten figyeltem, majd elkerekedett a szemem. A torony megannyi szobájának ajtaja hirtelen hatalmas robajjal kivágódott és akik kijöttek rajta...

Kazumi in CrazyLand!

Puff... Puff... Puff...

Tompa hangokat hallottam a távolból... Morogva fordultam a másik oldalamra, mert úgy éreztem, hogy engem holmi puffanások nem fognak felébreszteni édes álmaimból. Puff... Puff... Puff... Egyre közelebb és közelebb jött az idegesítő zaj. Mordultam egy nagyot és kinyitottam a szemem. Álmosan néztem körbe, az ég kéken ragyogott, a madarak békésen röpködtek, az erdő fáinak lehullott levelei vidáman táncoltak a lágy, meleg szellőben. Elmosolyodtam és egy kis vöröses szőrű mókust figyeltem, amint átszökkent az egyik fa ágáról egy másik fára. Felkuncogtam, amikor megláttam a zöld sárkányruhás fiút, kinek akkora kezei voltak mint egy egy péklapát...

Na álljunk csak meg egy szóra! A kezeimmel megdörzsöltem a szemem és reméltem, hogy ez a képtelen dolog eltűnik... Csalódnom kellett... nem az, hogy nem tűnt el, de előbukkant a semmiből egy magas rózsaszín torony, melynek tetején egy ugyan csak rózsaszín Unikornist mintázó zászló lobogott. A torony egyetlen ablakából egy apró termetű barna hajú lány integetett elvörösödve lefelé. A torony aljában fehér lovon egy magasabb fekete hajú fiú ücsörgött Herceg öltözékben és éppen a Sárkánnyal vitatkozott.

Felálltam s leporoltam magamat. Ekkor vettem észre, hogy én, hogy nézek ki. Fekete nadrágom kényelmesen simult a lábamra. A combomon lévő menő szakadásokat sok-sok biztosító tű tartotta egybe. Felül egy fehér szakadt és szintén biztosító tűkkel összefogott toppot viseltem. Lenéztem a lábfejemre és elvigyorodva vettem észre, hogy egy gyönyörű bőr acélbetétes bakancs van rajtam. A bakancstól pár centire a földön egy fekete cipzáras pulóver hevert. Belseje puha, fehér szőrme, külseje matt színű fekete volt és pár helyen az is meg volt tűzdelve BT tűkkel. A csuklómon pár fekete bőr karkötő hevert és nyakamban egy fekete fehér kockás sál lógott természetesen teleszurkálva tűkkel, pont mint a nadrágom, a pólóm és a pulóverem. Kuncogva vettem fel a ruhadarabot a lábam mellől, majd kiráztam és a derekamra kötöttem.

Mikor megint felnéztem a Herceg éppen a Sárkánnyal birkózott a porban és a Hercegnő a toronyban vérző orrát törölgetve figyelte a küzdelmet. Félre billentettem a fejemet, majd elindultam feléjük. A torony aljához érve lenéztem a porban fekvő Hercegre és Sárkányra, akik immáron öt-öt kártyalappal a kezükben a toronynak hátat fordítva pókereztek.

- Hercegeeeem! - kiabált fentről a Hercegnő élesen csengő hangján. - Rád várok! Ments meeeg!

A Herceg egy fogpiszkálóval a szájában felpillantott a torony tetejére, majd vállat rántva visszafordult a Sárkányhoz, és egy elmotyogott „Royal Flush, nyertem!” után újra osztott. Mikor a Hercegnő ismét kiabálni kezdett – bár már sokkal dühösebben - felsóhajtottam. Biztos unatkozik, gondoltam és a falra tettem a kezem. Hát, ha én nem is vagyok herceg, azért talán az én társaságom is elég neki, ha már ez a lusta Herceg inkább pókerezik minthogy megmentsen egy hölgyet... Szánalmas... Tipikus pasik... Felsóhajtottam majd elkezdtem felmászni és nevetve vettem észre, hogy játszi könnyedséggel jutok egyre fejjem a ronda rózsaszín torony oldalán. Beugrottam az ablakon és a Hercegnőre mosolyogtam.

- Szia! Kazumi vagyok – vigyorogtam szélesen és a kezemet nyújtottam.

- Az én nevem Echo Hercegkisasszony... - nemesi hanglejtésére kicsit felvontam a szemöldököm. Most... meg kellene hajolnom előtte? - És te nem vagy Herceg... - folytatta.

- Igazad van, nem vagyok Herceg – nevettem.

- Hajolj meg előttem undok pór, és ne merészelj tegezni, mert levágatom a fejed a szolgáimmal.

- Sajnálom kisasszony... -kuncogtam. Ez a lány egész mulatságosnak bizonyult számomra. Rövid barna haját a feje tetején egy nagy kontyba fogta, frufruját mintha vonalzóhoz igazítva vágták volna olyan egyenes volt. Körülötte a szobában émelyítően aranyos dolgok hevertek mindenfelé. Kissé undorodva néztem körbe a rózsaszín falakon. A rózsaszínű baldachinos ágyról fodros függönyök lógtak... Tulajdonképpen az egész szoba úgy nézett ki, mint egy hatalmas randa rózsaszín csipketerítő. És Echo Hercegnő pontosan bele illett a képbe. A ruhái úgyszintén fodrosak és rózsaszínűek voltak. Émelyítően rózsaszínűek...

- Azért jöttél, hogy megments? Mert, ha igen akkor megengedem, hogy hű Komornyikom legyél – mosolygott rám a kis rózsaszín szörny.

- Hát, ami azt illeti, mivel a herceged elég lusta, gondoltam feljövök, hogy legyen társaságod – mosolyogtam rá.

- Ne tegezz Komornyikom – mosolygott rám vakítóan.

- Öhh... elnézést kérek kisasszony! - nevettem. - De miben látszik, hogy én az Ön komornyikja vagyok? - kuncogtam. Válasz helyett csak oda lépett az ágya melletti kis asztalhoz és felvett róla egy fehér selyemkesztyűt. Rögtön éreztem, hogy nem lesz a kesztyűvel hosszú életű a kapcsolatunk. - Uhn... Kisasszony, ebbe a tenyerem nagyon meg fog izzadni... nem lehetne esetleg fekete és ujjatlan?

- Dehogynem... - intett egyet és a kesztyű láss csodát fekete lett és ujjatlan. Mosolyogva a kezembe nyomta én pedig felpróbáltam. Pont illet rám.

- Köszönöm – elvigyorodtam.

- Nincs mit, Komornyik, de ajánlom, hogy te legyél a legjobb Komornyik a világon!

- Igenis kisasszony! - szalutáltam, majd hirtelen remegést éreztem a nadrágzsebembe.

- Triii, triii, triiii... - hallottuk az éles ismétlődő hangot. A zsebemhez kaptam a kezem és csak most vettem észre, hogy egy elegáns vékony ezüst lánc lóg ki belőle. Meghúztam a láncot és rögtön a kezembe pottyant egy gyönyörű ezüst zsebóra. Szépen megmunkált kis szerkezet volt és megállás nélkül ismételgette a furcsa zenéjét: - Triii, triii, triii.

- Jól van, jól van! - megnyomtam az óra tetején a kis gombocskát, mire a fedél engedelmesen felpattant és a triizés is megszűnt. Az óra fél hármat mutatott.

- Jézusom! Már fél három van!? - szörnyülködött Echo Hercegnő, majd megragadta a karomat és az ajtó felé kezdett vonszolni. Hagytam magam, hadd rángasson. Kirohantunk az ajtón, és elindultunk egy folyosón. A falakról mindenhonnan furcsa képek néztek ránk. A Hercegnő mosolyogva vezetett, amíg én a képeket lestem értetlen fejjel. Az egyik kép mellett egy hatalmas könyves szekrény állt. A szekrény előtt egy bársony fotelban egy fekete hajú lány üldögélt, kezében egy könyvet és egy szép lúdtollat tartott és mikor oda értünk hozzá éppen bőszen írogatott a könyvébe.

- Áá! Szervusz Rosie – sétált mellé a Hercegnő, de látszott a lányon, hogy meg sem hallja. Echo kisasszony finoman megérintette a vállát, mire az, mintha álomból ébredt volna, megrázta a fejét és zavartalanul rámosolygott.

- Üdvözletem Hercegnő! Megkérdezhetem, hogy mi járatban van erre, új komornyikjával eme csodálatos órán?

- A teapartyra igyekszünk – magyarázott rendesen a kis fodros. - A Kalapos már vár minket. Te nem tartasz velünk?

- Nem, Kisasszony, nagyon sajnálom, de a Vörös Királynő vár engem egy Lovaspóló játékra – sütötte le bűnbánóan szemeit a lány.

- Oh... milyen kár! - sopánkodott a Hercegnő. - Különben ő itt Kazumi – mutatott rám, mire én elmosolyodtam és kezet fogtam az Íróval.

- Örvendek – mosolygott kedvesen. - A nevem Roselynne, de mindenki Rosenak hív, kérlek te is hívj így nyugodtan.

- Nagyon örülök! Kazumi vagyok – mosolyogtam.

- Triii, triii, triii! - ismét felpattintottam a kis ezüst órát.

- Istenem! 2 perccel le vagyunk maradva az ütem tervhez képest! - kiáltotta Echo hercegnő és a karomat megragadva tántoríthatatlanul továbbsietett. - Viszlát Rosie!

Lesiettünk egy keskeny csigalépcsőn, majd végigfutottunk egy kis folyosón. Mikor a folyosó végére értünk újdonsült Úrnőm megtorpant és gondolkozva körbenézett.

- Merre is menjünk, merre is menjünk? - rágcsálta szája szélét elgondolkozva.

- Úrnőm... hallod ezt a hangot? - fordultam Echo felé. Fülemet egy sikítás hangja töltötte meg, és mikor a hang irányába, ez esetben föl pillantottam rögtön rám zuhant a mennyezeten lévő lyukból egy test. Nyekkenve terültem el a padlón azzal együtt, aki rám esett, majd pár pillanat múlva kicsit összeszedte magát és mentegetőzve feltápászkodott rólam. Aggódva porolgatta kék fodros – ekkor már tényleg azt gondoltam, hogy rosszul leszek a sok fodortól és csipkétől... - szoknyáját és igazgatta fehér kötényét. Magas lány volt, hosszú barna haját kibontva hordta és kedvesen mosolygott.

- Elnézést kérek, amiért rád estem kedves idegen... - motyogott zavartan és egy erős rántással felhúzott a földről. - nagyon ügyetlen vagyok, sajnálom! A nevem Alice és a teapartyra jöttem.

- Alice? - mérte végig Hercegnőm, majd mosolyogva belé karolt. - Akkor kérlek tart velünk, mi is éppen oda tartunk. Ő itt a Komornyikom, Sebbas... Őőő... Illetve Kazumi... Én pedig Első Echo Belarus Hercegnő vagyok - kuncogott a Hercegnő. Alicere mosolyogtam, örültem, hogy láthatok végre még egy normálisnak kinéző embert.

- Triii, triii, triii! - kotyogott megint az órám.

- Te jó isten! 10 percünk van odaérni! - szörnyülködött Echo kisasszony ismét. Szorosan magához fogta Alice karját, aki ijedten kapaszkodott belém majd a Hercegnő ismét futásnak eredt. Észre sem vettem, hogy hogyan, de kijutottunk a toronyból és egy szép zöld erdőben találtam magam. Hasonlított ahhoz ahol felébredtem, de mégsem volt ugyan az. Kicsit megnyugodtam, hogy nem rohanunk, de amikor Hercegnőm megtorpant ijedten megdermedtem. Miféle furcsa szerzettel találkoztunk már megint össze?

Felnéztem a fára amit Echo hercegnő is nézett és félre billentettem a fejemet, amint megláttam azt.. az... izét! Egy lány csüngött a fa ágáról fejjel lefelé. Fején szőrös macskafülek díszelegtek és hatalmas vigyor terült szét az arcán. Barna haja rövid volt, s frufruja egyenessége majdnem vetekedett Echo Kisasszony frufrujával.

- Hová, hová kis Hercegnő? - kuncogott, majd meglengette füléhez hasonlatosan csíkos farkát a levegőben. - Talán nem a Kalaposhoz egy teára? - vihogott. Éles, magas hangja hihetetlenül irritálta a fülemet és legszívesebben ott helyben megöltem volna!

- De éppen oda tartunk, pór Macska! Én és Alice és a Komornyikom, Kazumi!

- Nekem is kell egy komornyik! - suttogott maga elé Alice, mire a furcsa macskalány leugrott elé és rávigyorgott.

- Én szívesen a szolgálatodba állok, feltéve, ha 90%-os étcsokoládéval jutalmazol.

- Szívesen! - csillant fel Alice szeme. Köténye zsebébe nyúlt és egy mozdulattal indokolatlanul sok étcsokoládét szórt a földre. - Ennyi elég lesz első alkalomra?

- Persze – csillant fel a macska szeme. - Különben a nevem Risa, nagyon örvendek... Gazdám...

- Trrrriiiiiii! - ijedtemben összerezzentem a hangra. Felkattintottam az óra fedelét. - Kisasszony! Öt perc múlva három óra! - Echo hercegnő nem is válaszolt, csak karon ragadott aznap már sokadjára. Alicebe kapaszkodtam, aki Risa karjába markolt és már robogott is tovább az Úrnőm által vezetett furcsa vonat. Mikor végre leállt egy hatalmas tisztáson találtuk magunkat. Álmélkodva néztem körbe. A tisztás egyik sarkában egy girbegurba kis házacska ácsorgott, mindenhol toldozva-foldozva. Egy hatalmas fehér abroszos asztal terpeszkedett a tisztás közepén, rajta rengeteg sütemény, és tea. Az asztalfőn egy lány ücsörgött egy maga. Haja vörös volt, és fején egy furcsa zöld levélkés hajpántot viselt, mely miatt úgy nézett ki, mint egy érett eper. Mellette az asztalon egy gyönyörű szép bordó színű kalap díszelgett, mely egy narancssárga selyemszalaggal volt elegánsan átkötve. Kezében egy csöpp kis csészét tartott, melynek fülét alig tudta megfogni olyan pici volt. A lány vigyorogva nézett végig rajtunk legutoljára hagyva a Hercegnőt.

Alice és én mosolyogva futottunk oda hozzá megcsodálni kalapját.

- Nekem is kell egy kalap! - suttogtuk elkerekedett szemekkel szinte egyszerre.

- Üdvözöllek titeket Echo Hercegnő, Risa, Alice és Kazumi – tárta szét a karját az Eper. - Az én nevem Delilah és köszöntelek benneteket a teapartymon! Kérlek foglaljatok helyet, és érezzétek otthon magatokat! - nevetett.

Engedelmesen Echo kisasszony mögé léptem és kihúztam neki a széket, mint ahogy egy jó komornyiknak illik. Játszi könnyedséggel szolgáltam fel neki egy szép muffint és töltöttem ki egy csésze teát. Ezek után leültem és megkaparintottam egy szeletet az asztal közepén ácsorgó csokoládé tortából. Alice türelmesen várta, hogy az Ő Komornyikja is kövesse a példámat, de Risa csak lustán leült és egy csészét megkaparintva rögtön teázni kezdett. Alice csalódottan huppant helyére. Láttam rajta, hogy nem nagyon örül a Komornyikjának úgyhogy felálltam, és töltöttem neki is egy csésze teát. Barátságosan rám mosolygott.

Mikor vissza ültem volna a székre valami megnyomta a fenekemet, ijedten néztem ülepem alá és láss csodát! Egy csodálatos fekete cilinder hevert a helyemen narancssárga selyemszalaggal átkötve. Csillogó szemekkel vettem fel a kezembe s mintha hímes tojás volna forgatni kezdtem, végül fejemre illesztettem. Pont passzolt. Hálásan néztem Delilahra, aki csak mosolygott vissza rám, kacsintott is. Végül felbukkant a mosolygós Usagi is, fején hatalmas fehér bolyhos nyuszifülekkel és ő is csatlakozott a teázáshoz, aminek nagyon örültünk. Bár elég hallgatag volt, jó társaságnak bizonyult és bármikor kész volt lejátszani bárkivel egy vérre menő sakkjátszmát. A teaparty végeztével hosszan beszélgettünk és én úgy éreztem, hogy végre barátokra találtam... Habár nem voltak teljesen épelméjűek, mégis barátok voltak.

- Kazumi, figyelsz rám? - billentette félre fejét Alice látva álmos arcomat.

- Nem egészen... mindjárt el... alszo... - a fejem a karjaimra fektettem az asztalra, majd lehunytam a szemem.

Pííp! Pííp! Pííp!

Az ébresztő óra hangja süvített az hajnal csöndjébe. Morogva ültem fel és szememmel kétségbeesetten kutattam barátaim és a fekete cilinderem után. Csalódottan vettem észre, hogy mindez csak egy álom volt. Szomorkodva kezdtem öltözködni. Kár volt, hogy vége lett ennek a buta kis mesének és főként kár volt, hogy mégsem kaptam fekete cilindert. Hogy miért nem a barátaim eltűnését sajnálom? Ez persze az aznapi első angol órák közti szünetbe kiderült.

- Meddig várjunk még rád!? És hol van Alice és Rose?! - kérdezte Echo morcosan. Azon a napon még nem látta elégszer a Hercegét, ahhoz, hogy megnyugodhasson. Annál többet látta viszont a Lapátkezű sárkányt, aki szokásához híven megint piszkálta.

- Büfében vannak Echo, higgadj le. Hol van Risa?

- Itt vagyok Kazu! - sipított élesen a kisCsillag és mellém farolva a falnak dőlt. - Dee-chan?

- Éppen Alicet és Roset menti a vészhelyzetből... - mormogtam neki. - Risa, lehetne kicsit halkabban!? Beszakad a fülem...

- Itt vagyunk srácok! - hallottuk meg Delilah kiabálását, aki mögött engedelmesen ott sétált Rose és Alice. - Na, halljuk a híres álmodat Kazumi...

Engedelmesen elmeséltem az álmomat ás levegő vissza fojtva vártam a reakciókat. A nevetésből először Echo tért magához:

- Hehhe! Mondtam, hogy Kazumi a legjobb komornyik a világon! - nevetett fölényesen Risára.

- Még álmodban is ilyen szerencsétlennek látsz Kazu!? - depressziózott Alice. Igen, róla tudni kell, hogy nem az ügyesség mintaképe... akár a saját lábában is képes volt hasra esni...

- Ne egyél meg, nem én akartam ilyet álmodni...

- És mi az, hogy én nem kaptam cilindert!? - nevetett fel Alice.

- Ugyan hagyd már, én nem adtam neked cilindert! - nevetett Delilah. - Risa, te még Kazu álmában is idegesítő vagy!

Mosolyogva néztem végig a lányokon. Echo, Rose, Alice, Risa, Delilah és Usagi... ti hatan nagyon sokat jelentetek nekem... ti vagytok az első csapat, aki istenigazából befogadott engem, és én boldog vagyok, hogy a saját osztályunk, a 9.z osztály tagja lehetek... Persze, vannak gyengébb napjaink, amikor meg tudnánk ölni egymást – főleg Risát. -, de attól még mindig összetartunk! Igaz lányok? Jhajj... mi lenne velem nélkületek?

6. fejezet: Szabad vagy!

6. fejezet

Szabad vagy!

Mit teszel, ha már nincs visszaút? Így maradsz örökké. És talán nem marad más, csak a halál önfeledt és mámorító békéje…

23:45

Hatalmas gombóccal a torkomban álltam Lilyvel szemben. Minden csendes volt, csak néha libbentette meg a hajunkat a hűvös éjszakai szellő. A fák fekete gátként tornyosultak fölénk, ridegen, üresen. Félelmetesen. Igen. Életemben először hangosan is ki tudnám mondani. Félek. Nem tudom, hogy mi lesz velem ezek után. Talán folytathatom az életem, úgy ahogy volt? Kétlem. Az egész kis világom fenekestül felfordult és bár vágytam az igazságra, mégis… Valahogy otthonomnak éreztem ezt az álomvilágot. A monotonitása már megszokottá vált számomra.

- Két percünk van éjfélig – suttogott Lily. Nem volt senki a közelben, de a csend úgy nehezedett az érzékszerveinkre, hogy ez a kevés hang is kellemetlenül éles volt.

- Tudom – nyögtem.

- Ne aggódj! Sima ügy lesz. Csak koncentrálj arra, amit tanítottam és nem lesz gáz.

- Jó.

Lily sóhajtott és bátorítóan rám mosolygott, majd a vállamra tette a kezét és finoman megrázott. Akaratlanul is elmosolyodtam. Ez hiányozni fog. Tudom, hogy többé vele nem találkozom ezek után. Kár.

- Kezdhetjük – lehunytam a szemem, kiürítettem az agyam.

- Még visszafordulhatunk – hallottam Lily hangját.

- Nem.

- Rendben, de én felajánlottam.

- Kezdhetjük… - sóhajtottam egy mélyet.

Lily a homlokomra emelte hideg tenyerét. Az érintése pár pillanat után eltűnt a homlokomról és mérhetetlen fájdalom robbant szét a testemben. Hangtalan üvöltésszakadt fel a torkomon, és szabadulni próbáltam a szűnni nem akaró érzéstől. Úgy éreztem a fájdalom felemészt. Belehalok… De végül hirtelen mintha vízből bukkantam volna ki eltűnt a testemből a gyilkos érzés. Furcsa zselatinos anyag vette körül a testemet, és mindenem fájt. A kezemmel az arcomhoz tapogatóztam, megtaláltam rajta a már elég jól ismert pántos és egy erősnek tűnő, de mégis gyönge próbálkozást tettem, hogy letépjem. Siess – zakatolt az agyamban. Ismét próbálkoztam, de hiába. Harmadszorra minden erőmet összeszedtem, és sikerült lerántanom a pántot, amihez furcsa cupókák voltak kapcsolva. Kissé olyan érzést keltett az eltávolítás, mintha az agyamat cuppantották volna le rólam.

Furcsa vörös folyadék áramlott a szemembe. Csípett, de nem törődtem vele. Most azon volt a sor, hogy kihúzzam magam az üveg börtönömből. A zselén áttörve a kezem nagy fájdalmak árán végre megtalálta az üveget. Esetlenül kezdtem keresni a kijáratot. Mikor megtaláltam hangtalan fájdalmas nyögéssel löktem fel a fedelet. Kibukkantam a zseléből, és felhúztam magam a tartáj peremén. Hideg levegő tépte fájdalmasan a bőrömet. Átlendültem a vastag üvegfalon, és erőtlenül a földre zuhantam. A cső, ami a tartályban a levegőt szolgáltatta marta a torkomat, ezért egy erős húzással kitéptem a torkomból, és egy hangtalan kiáltással nyeltem a friss levegőt. Nem volt szinte semmi időm, felnyomtam magam a térdemre, majd az üvegbe kapaszkodva felálltam. A karjaimból és lábaimból furcsa drótok és huzalok lógtak ki, de túl erősek ahhoz, hogy el tudjam őket távolítani. A vállamra estem a földre, ezért az különösen sajgott. Egy pár pillanatig még álltam az üvegbörtönöm mellett, a hűvös és sima felületnek dőlve, majd miután sikerült egy kis erőt összeszednem tovább vonszoltam magam. Mindenem nagyon fájt, és úgy éreztem mentem összeesek. Nagy nehezen eljutottam az kijáratig, erőtlenül lenyomtam a kilincset és kilöktem az ajtót. Jéghideg szél csapott az arcomba, a fülembe és kezdte tépni a hajam. Egy pár pillanat múlva hatalmas dudaszó hallatszott, majd üvöltözést hallottam a távolból. Igen, én vagyok. Engem kerestek… Ahogy a szél szaggatta a vékony szürke anyagot, ami a testemet védte a gerincemen a hideg cikázott. Lenéztem a földre, és szörnyülködve láttam, hogy az egész talajt hideg hó borítja. Tétováztam egy pillanatig. Megéri ez? Hiszen miben jobb az eredeti, mint az álomvilág? Majd, ha valaha biztonságos helyen leszek, megkérdem valakitől. Esetlenül léptem ki a hideg hóba meztelen lábammal. Tántorogva indultam el a legközelebbi kerítés felé. A lábamat hamarosan vörösre fagyasztotta a hideg, vállam rettentően sajgott, nem láttam teljesen tisztán, és annyira álmos voltam, hogy úgy éreztem összeesek. Nagyon sok gondolat cikázott a fejemben. Meg fogok halni. Miért csináltam ezt? Megérte? Fázom… Ráléptem egy a hó alatt megbúvó jéglemezre, és kibillentem az egyensúlyomból. Térdre zuhantam, majd szétterültem a hóban. Meghalok… Az arcomon egy sós könnycsepp szánkázott le. Végem… Az életem lassan lepergett előttem, de rá kellett jönnöm, hogy amit látok az csak hazugság… Még egy könnycsepp csatlakozott az előzőhöz, melegen szántva végig az amúgy jéghideg arcomat. Remegtem a hidegtől, és tudtam, hogy itt a vég. Engedelmesen hagytam, hogy a sötétség körbevegyen, és lassan háborgassa az agyamat.

De hirtelen a sötétség eltűnt… Hirtelen robbanások hallatszottak a fülemben. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy egy épület lángokban áll, majd mellette felrobban a másik. Tudtam, hogy nem halhatok meg itt. Tudtam, hogy ez mind azért van, hogy rólam elterelje a figyelmet. Mindenem fájt, mindenem égett, de álló helyzetbe küzdöttem magam, és tovább vonszoltam magam a jeges talajon. Valahogy átverekedtem magam a szögesdróton, ami szerencsémre kis helyen szét volt vágva, aztán már csak arra figyeltem fel, hogy sötét fák között bolyongok, és valami meleg, nedves dolog folyik végig az arcomon, karjaimon. Kapaszkodtam a fákba, ahogy tudtam, de úgy éreztem már tényleg nincs remény. Kétségbeesetten követtem azt az apró, tűhegynyi fénypontocskát, ami vezetett a sötétben. A csontjaim és mindenem szikrákat hányt a fájdalomtól, de akkor is folytattam az utat. Még van esély… Még nyerhetek.

A következő pillanatban lépések zaját hallottam a fülemben. Hát rám találtak… Most vagy megölnek, vagy vissza visznek. Küszködve totyogtam tovább a hóban, de a kezem lecsúszott a következő fáról, arccal a hóba zuhantam, és nyögve elernyedtem. Hallottam, hogy a lépések egyre közelebb és közelebb jönnek, de már nem érdekelt. Kínomban elmosolyodtam, és vártam, hogy a halál végre magához vegyen. Egy gyöngéd érintést éreztem a vállamon, ami hátamra fordított.

- Ááá? Már itt is vagy? – leheltem némán. Szemem elhomályosult. Az érintés óvatosan felemelt, és lassan elindult velem. Ködös agyamban megjelent a két húgom képe, és elszorult a szívem fagyott, csonka maradványa. Szerettelek titeket lányok… Sajnálom, hogy csalódást okoztam nektek. Így a halálomon lenne kedvem elmondani nektek, hogy mennyire szeretlek titeket… De már késő. Egy meleg könnycsepp gördült ki ismét a szívemből. Most már tényleg meghalok. A fájdalomban képzelegni kezdtem, és azt láttam, hogy a testvéreim ott állnak egymás mellett, és mindketten sírnak, mert elvesztenek. Én ezt nem akarom… Vagyis már biztos, hogy meghalok, de még szeretnék mondani valamit… Valamit utoljára…

- Alice… Rose… Szeretlek titeket… - rebegtem a semmibe.

- Szabad vagy… - suttogott egy hang valahonnan. Szemem örökre elhomályosult, majd az agyamat körbevette a jóleső sötétség. Az utolsó könnycsepp is kihullott a szememből.

Köszönöm…

5. fejezet: Axidomed

5. fejezet

Axidomed

A való élet nem habos torta. De senki nem kérte, hogy az legyen. Hát ne is várjunk el ilyesmit.

- És most, hogy hivatalosan is hiszel nekem, elmondok mindent, amit tudnod kell… - mosolygott sejtelmesen.

- Taníts mester! – nevettem.

- Az elején még nagyon zavaros lesz. Samnek is az volt. Kérlek, figyelj és bízz bennem. Nem fogok neked hazudni, de lehet, hogy néhány helyen úgy fog tűnni – elkomolyodott és leült a földre, majd intett, hogy üljek mellé. Úgy tettem, ahogy kért, és figyelmesen hallgattam. – Hallottál valaha, az Axidomedről? – nézett rám. Értetlenül megráztam a fejem. – Sejtettem. Az Axidomed egy… hmm… minek is lehetne nevezni? Egy olyan szervezet, akiket nem irányít egyetlen kormány sem. A vezetőjük egy Joseph Thomson nevű férfi. 1961-ben született, orvos, aki a Hidegháború után nem kapott állást Európában ezért Amerikába jött. Letelepedett és elvett egy nőt, két gyerekük született. Így tudja a média. Azonban ez csak egy ügyes kis lepel, amelyet Joseph talált ki. Igazából 1980-ban megalapította az Axidomed társaságot, ami a külvilág felé egy gyógyszergyártó és forgalmazó vállalat, amelynek a világon mindenütt vannak állomásai. De igazából az egy titkos szervezet melynek célja kifejleszteni a tökéletes embert. Génmanipuláció. Nincs túl sok információnk arról, hogy hány kísérletet hajtottak eddig végre, mert csak az 1997-es szériánál kaptak először tetoválást a gyerekek, viszont azt tudjuk, hogy a legelső nagyszabású ügy a ’97-es volt... 100 gyereket raboltak el a szüleiktől, hogy kísérleti nyulaknak használják őket. Nagyon kevesen élték túl… Összesen talán 15-en, az egyik ebből Sam. A nagymértékű elhalálozás ellenére a kísérlet sikeres volt. Viszont a teremtmény alkotója ellen fordult. 2007-ben Samék fellázadtak.10-en szabadultak ki, és intelligenciájuknak köszönhetően kiválóan el tudtak rejtőzni az Axidomed elől. Az ügyet sikerült eltussolni, viszont volt egy másik részleg is, amiről mélyen hallgattak. 1999-ben ugyanis másik 100 gyereket raboltak el. Az első szériából a gyerekek intelligenciáját próbálták génállomány módosítás útján megváltoztatni. Elképesztő, eredményekkel. Sam hihetetlenül okos. Fotógrafikus memóriával rendelkezik és az adatokat hosszú, hosszú ideig képes elraktározni. A második szériánál már nem csak az agy intenzitásnövelésre, hanem az erőlétre is kitértek… Én a második szériába tartoztam, mielőtt Sam kimentett.  - felmutatta a karját és rajta a tetoválást. – Látod? AD-2-62 – értetlen arcom láttán elmagyarázta a kódot. – AD egyenlő Axidomed. 2 egyenlő második széria a 62 pedig, hogy hányadik gyerek a sorból. Egy ideig úgy tudták, hogy csak én maradtam meg a 100 gyerekből. És hosszú, hosszú ideig tartottak a világtól teljesen elzárva egy mesterséges világban, amely olyan, mint ez. Sam mesélte, hogy őt is egy ilyen helyen tartották fogva.

- Eddig oké… de mi köze ennek hozzám?

- Az, te szerencsétlen, hogy te is egy második szériás vagy! – kapta fel a vizet hirtelen. – Olyan, mint én! Pontosan olyan.

- Nem lehet igaz!

- De. Sajnos az. Ez az egész világ csak egy ügyesen tömeg gyártott program, amit gyerekkorod óta sugároznak a fejedbe. Tudok mindenről! Tudok az álmaidról. Az álmok azt jelentik, hogy valaki kint elbaltázott valamit, és megsérült a rendszer. Ezért tudtam eljönni hozzád. Én sem vagyok igazi, de segítenem kell rajtad. Egy Sam által tervezett program vagyok.

- Hazudsz! – ijedten felálltam. – Csak át akarsz verni! Ez itt mind igazi! Nem hiszek neked! Tűnj el innen – kiabáltam idegesen. Mi van, ha nem megy el? Mi van, ha tényleg igaz, amit mond? Akkor… az egész életem, a testvéreim a barátaim, mind hazugság?

- Mondtam, hogy nem lesz egyszerű – megragadta a karom és szorosan tartott hiába rángattam. – Lily! Ébredj fel, és értsd már meg, mit mondok neked! – felemelte a kezét és finoman arcon paskolgatott. Értetlenül meredtem rá, mire elmosolyodott. – Igazat mondok. Kérlek, próbáld meg felfogni. Az életed miért olyan sablon? Miért olyan üres? Mi mindent tudunk rólad. Három éves korodban egy kiránduláson vettél részt! Onnantól ilyen üres az életed. Akkor raboltak el…

Igaza volt… Nem értettem, hogy honnan, de tudta. Tényleg. Tisztán emlékszem, hogy egy sátorban aludnunk… aztán onnantól mindenki úgy viselkedett, mint egy zombi. Most, hogy jobban belegondolok… Tényleg, akkor változott meg az életem. Akkor lett dögunalom. Elkerekedett szemmel, ránéztem, és ő mosolyogva bólintott. Értettem már… Ez mind, csak illúzió!

- Hiszel nekem? – mosolygott. Bólintottam. – Akkor folytatnám is a felvilágosítást. Mivel te nem idevalósi vagy, ezért ki kell szednünk az illúzióból. Viszont ez nem megy olyan könnyen és Újévig már csak két hónapunk van. Az alatt az idő alatt felkészítelek. Elmondok mindent, amit tudnod kell.

- Kezdheted az okítást.

- Rendben. Ezen az álomvilágon kívül, te egy tartályba vagy helyezve. A testedből csövek lógnak ki. Mint az álmodban… Emlékszel? – túl jól emlékeztem… Nyeltem egyet s bólintottam mire ő folytatta. – Újévkor kevés ember tartózkodik az Axidomedben ezért akkor a legesélyesebb a kiszabadulásod. Nem nagy ügy. Sam elintézi, hogy a hipnózis fejpántod vétele megszakadjon a fő számítógéppel. Tudod, minden gyerek fejére egy fekete pántot tettek, hogy eltakarják a szemüket, sajnos nem tudjuk, hogy hogyan, de kábulatban tartja az embereket. Talán Bábel Tornyához van köze… Mindegy. Amint megszűnik, a kapcsolat a géppel te magadhoz térsz. Első dolgod letépni a hülye fejpántot, aztán felmászni és kinyitni az üveg cella ajtaját.

- De… nem valami olyan anyag vesz körül, amitől nem tudok mozdulni?

- De. Álmodban. A valóságban egy eléggé nyújtható műanyag zselé. Eltépni nehéz, viszont úszni tudsz benne. Mikor kimásztál a tartályból… Na, akkor jön a neheze. El kell jutnod a hátsó ajtóig. Ott kitörni az ablakot és elfutni az erdőbe, az erdő másik oldalán várni fognak rád. Az lényegtelen, hogy kik, csak bízz bennük. Amikor felébredsz, nagyon rosszul leszel. Émelyegni fogsz, és fájni fog mindened. De muszáj kijutnod. Ez az egyetlen esély, hogy kitörj innen – értetlenkedő arcomat látva nyugtatgatni kezdett. – Kislány, ne parázz. Segítek neked, azért vagyok itt. Mindent átveszünk, mi hol van, mihez mennyi erő kell. Ja… és mielőtt elfelejteném. A való világban sokkal erősebb vagy, mint itt. A gén manipulációnak köszönhetően erőre és gyorsaságra tettél szert. De ez kicsit labilis is. Meg kell tanulnod irányítani. De ez majd a kinti világban lesz dolgod. Ott én már nem leszek veled.

- Miért? – elszomorodtam.

- Mert csak egy program vagyok, okoska… - nyelvet öltött. – Ne aggódj. Amíg ki nem törsz, én itt loholok a nyomodban. Minden nap találkozzunk itt iskola után. De most mennem kell. És neked is. Pihend ki magad. Holnap kezdődik a tanítás!

És attól kezdve, minden délután ezzel telt. Semmi másra nem figyeltem, csak arra, hogy minél pontosabban megjegyezzem az akváriumom ajtajának nyitját, a hátsó ajtóhoz vezető utat és, hogy kibírjam, ameddig lehet. Folyton folyvást a rajzait kellett tanulnom, és három hét után már úgy éreztem csukott szemmel is kijutnék onnan. Fejlesztettük az erőlétemet, bár egyikőnk sem érette, hogy minek. Viszont néha sokkal jobban esett fekvőtámaszozni, mint a sok rajzot bújni. Lily sokat mesélt a külvilágról, de nem tudtam elképzelni… Kezdtem nagyon félni attól, ami vár rám… Aggódtam, hogy mi fog történni velem, és féltem megismerni, hogy milyenek is igazából az emberek. Nagyon féltem, de Lily folyton bátorított. Egyre többet és többet álmodtam a rémálmot melyről tudtam, hogy a valóság. De mégsem értettem teljesen… Egészen addig a napig nem.

- Most már készen állsz kedves tanítványom! – poénkodott Lily.

- Kérlek, vedd már kicsit komolyabban…- nyeltem vissza az ingerültségemet. Nagyon féltem. – Újév… Azt hiszem ez lesz eddigi életem legizgalmasabb Újéve…

- Te remegsz a félelemtől!

- Igen. Tudom. Érzem… - nyeltem még egy nagyot. – Éjfélkor találkozunk a vízesésnél, ahogy megbeszéltük.

- Az utazás nem lesz egy leányálom…

4. fejezet: Válasz

4. fejezet

Válasz

Érezted már, hogy döntésképtelen vagy? Hogy félsz, mit hoz a jövő? Irányítsd a sorsod, erre csak te vagy képes!

Idegesen figyeltem az igazgatónőt, aki végigjáratta a többieken a szemét, majd rajtam állapodott meg.

- Harper kisasszony. Van valami mondani valója? – húzta fel gyanakvón a szemöldökét.

- Nincs Igazgatónő! – válaszoltam remegő hangon. Hirtelen egy ismerős hang harsant a fejemben. Lily hangja volt! Csak annyit hallottam: „Ne mondj semmit!”. És én meg is fogadtam. – Csak utálom, ha holmi suhancok leamortizálják szeretett iskolámat – valami ötlettől vezérelve úgy hazudtam, mintha könyvből olvasnám. Az Igazgató nő végigmért, aztán kisétált a teremből, én pedig megnyugodtam.

Mikor végre kicsöngettek a testvéreimet meg sem várva rohantam a rétre. Mindig elsétálok a kedvenc vízesésemhez, amikor el kell döntenem valamit, és döntésképtelen vagyok. Sétáltam a kis földes úton, az erdőn át. Az eget nézve gondolkoztam… Mit tehetnék? A családom? Vagy én magam? Nem tudtam mit tegyek… úgy érzetem, hogy el kell mennem, de… nem tudtam rászánni magam… Nagyon rosszul voltam… nem volt szívem elhagyni a testvéreimet egy olyan lánnyal, akit még csak nem is ismerek! De valamiért bíztam benne… Jól esett, hogy ott van… Megtörte az életem monotonitását, végre történt valami érdekes… Örültem neki, teljes szívemből, csak a testvéreim tartottak vissza.

Leültem a kis tavacskához ahova a kedvenc vízesésem csobogott, és néztem a fodrozódó vizet. Ez mindig megnyugtatott. Lassan átgondoltam magamban az egészet, és arra jutottam, hogy hallgatok Lilyre, és elmegyek. Tele voltam kétségekkel, de félig biztos voltam benne, hogy ennyire önző lehetek. A testvéreimnek jobb anyával egy biztonságos helyen, de én világéletemben el akartam menni. Úgyis visszajövök értük pár év múlva. Ránéztem az órámra, fél négy, elkéstem… Felpattantam, és mint egy őrült rohantam haza, a testvéreim boldogan fogadtak, de valami nem stimmelt… Ültünk a konyhaasztalnál, és ebédeltünk, amikor anya hazaért. Idegesnek tűnt.

- Mi volt ma az iskolában lányok? – kérdezte tőlünk szelíd mosollyal, de én láttam, hogy valami nincs rendben.

- Semmi különös – válaszoltuk kórusban és folytattuk az evést. Az anyánk hozzám sétált, és a székem háttámlájára tette a kezét.

- Felhívott az igazgató nő – hangja élesen csendült a fülembe. Értetlenkedve ránéztem.

- És, mit mondott? – mosolyodtam el. Nem értettem mire céloz... bár már kezdett összeállni a kép.

- Azt mondta, hogy tegnap éjjel kiszöktél itthonról, és betörtél az iskolába. Azt is mondta, hogy kárt tettél a Kémia terem felszerelésében – sziszegte anyám dühösen. – Hogy volt képed kiszökni az éjszaka közepén!? – robbant. Kiabálni kezdett.

- Nem mentem el sehova! – harsogtam. Fenébe… honnan tudhatta meg a vénszatyor, hogy tényleg a Kémia teremben jártam? Aztán még anyámat is felhívta… Fantasztikus! Gyűlölöm az Igazgatónőt…

- Nekem te ne merészelj hazudni! – lendült a keze. Pár pillanat múlva már csak az arcom zsibbadása és a fájdalom érzése emlékeztetett arra, hogy anyám ott volt. Miután pofonvágott dühösen elsétált.

- Nagyon fáj Lily? – ül le mellém Alice egy ronggyal a kezében, ami alighanem hideg vízzel volt átitatva.

- Nem, nem fáj. Nyugalom… - mosolyogtam, de igenis fájt. Nem is az, hogy felpofozott, hanem inkább a tudat, hogy bántott. Nem szerettem, de megbíztam benne, mert mégis az anyám volt… de úgy éreztem, hogy ez a bizalom szilánkokra hullott… és ezzel rájöttem, hogy mennyire keveset ér nekem ez a város…

- Nagyon vörös… Szerintem holnapra be fog kékülni… - sóhajtott Rose. Átvette Alicetől a kendőt és finoman az arcomhoz nyomta. Rossz érzés volt.

- Kit érdekel? – morog.

- Mérges vagy rá? – kérdezte Rose.

- Persze. És most, ha meg bocsátotok, elmegyek – felpattantam, és ellenkezést nem tűrve kirohantam a házból. Fájtak a lábaim az aznapi testneveléstől, de nem nagyon érdekelt. Rohantam végig az erdőn és a mezőnkön át egyenesen a tisztásra, ahol a vízesésem van. Pár pillanatig néztem, ahogy a tiszta kék víz zubog a fekete kövekre.

- Lily! – kiabáltam. – Itt vagyok! Eldöntöttem! Gyere elő.

A szél meglibbentette a hajam, és én rögtön vágtam egy 180 fokos fordulatot. Lily ott állt velem szemben rendezetlenül, kócosan, koszosan és sebesen. Arcán széles vigyor.

- És? Hogy döntesz? – nézett rám bátran. Sejtettem, hogy tudja a válaszomat.

- Veled megyek – vigyorogtam. – Gyűlölök itt élni, úgyhogy mutasd meg nekem, hogy hogyan él az a Sam!

- Rendben… - kajánul vigyorgott és a kezét nyújtotta felém.

- De ajánlom, hogy megérje! – nevettem és belecsaptam a kezébe.

- Rendben… de csatold be az övet, mert nem lesz egy békés utazás…

3.fejezet: Lány a tükörben

3. fejezet

Lány a tükörben

Merj élni! A szabadság nem várat magára. Csupán a megfelelő idegenvezetőre van szükség…

A fény közepén egy alak ücsörgött. Lábát felhúzta, átölelte, arcát a térdébe rejtette. Hosszú hollófekete haja a földre omlott. Csupán egy szakadt, koszos hálóing szerű fehér valamit viselt. Lábán nem volt semmi, se cipő, se zokni. Ugyan az a lány, aki a minap a tükörből nézett rám! Mikor megláttam ijedtemben sikítottam egy halkat, majd a számra szorítottam a tenyerem, és remegve kihátráltam a teremből. El akartam rohanni, és elfelejteni ezt az egészet, sarkon is fordultam, de az idegességtől megbotlottam a saját lábamban és elterültem a földön, a félelemtől csak annyira volt erőm, hogy a falhoz másszak, és összehúzódjak, amennyire tudok. Nem értettem semmit. Átkoztam magam, amiért eljöttem, és legszívesebben sírni tudtam volna, de annyira remegtem, és féltem, hogy nem bírtam még könnyezni se. Csak ennyit voltam képes tenni, hogy összeszorítottam a szemem, és megpróbáltam nem mozdulni.

Hallottam, ahogy az… az a valami felemelkedik a földről, aztán halk, tompa puffanások jelezték a lépteit miközben felém haladt. Ahogy közelebb és közelebb ért, én úgy éreztem, hogy mentem szívrohamot kapok, és meghalok a félelemtől…

A lépések hirtelen elhallgattak, de én éreztem valamit a karomon… Hajszálak potyogtak a karomra, és ebből tudtam, hogy az a lány… vagy nem is tudom micsoda leguggolt elém. A szívem a torkomban dobogott és vártam, mi fog történni. Apró nyomást éreztem a vállamon, és meg kell mondanom őszintén nem számítottam ilyesmire… a keze a vállamról elindult a karomra, aztán a csuklómra fonódott, és finoman elhúzta az arcomtól.

- Ennyire azért nem vagyok ijesztő… - hallottam egy lágyan suttogó hangot, ami valamiért nyugalommal töltött el. Felemeltem az arcom, és még azért kicsit félve kinyitottam a szemem, és egy mosolygó korombeli lánnyal néztem farkas szemet.

- T-te vagy a sze-szellem? – nyeltem egy nagyot.

- Így is hívhatsz, ha szeretnél… - kuncogott kedvesen, és felemelkedett. Hideg keze még mindig a csuklómon volt, és finoman felhúzott a földről. Alig volt egy centivel magasabb nálam.

- D-de a szellemeknek nincs is fizikai alakjuk… - bátorodtam fel.

- Tudom… - mosolygott barátságosan. – Ember vagyok… De sajnos nincs nevem. Legalábbis nem emlékszem, hogy valaha lett volna - szontyolodott el.

- Ne butáskodj! Neve mindenkinek van.

- Ahonnan én jövök, ott úgy hívtak: AD-2-62-es – mutatta fel a bal karját. Az alkarján egy fekete tetoválás díszelgett: AD-2-62. A fekete betűk hihetetlenül elütöttek krétafehér bőrétől, de ami engem még jobban megrémített, hogy a karja tele volt fehér hegekkel, és vörös, friss sebekkel… Mindenféle nyomot láttam, égetést, vágást, szúrást, karcolást… Hihetetlenül durván nézett ki... A lány visszahúzott a Holdfényes szobába. Mikor leült a fénykorong közepére akkor láttam meg, hogy nem csak egy karját borítják sebhelyek… A másik karja is csupa heg, a lábaival együtt, az arcáról nem is beszélve. Annyira… szép lehetett volna, de az testét eltorzították a sebek, és hegek… Rémesen nézett ki…

- Jaj… de udvariatlan vagyok… még meg sem kérdeztem téged, hogy hívnak? – mosolyodott el kedvesen, kicsit eltorzult az arca a sok sebhely miatt.

- Az én nevem Lilyane, de mindenki csak Lilynek hív.

- Nagyon szép neved van – lelkendezett. – Bárcsak engem is Lilynek hívnának…

- Legyen a te neved is Lily? – mosolyogtam lelkesen.

- Hát… biztos, hogy valami hasonló nevem volt… talán… De nagyon örülnék, ha Lily lehetnék! – nevetett kissé zavartan.

- Akkor jó. Mostantól Lilynek foglak hívni… - nevettem hangosan. – Honnan jöttél?

- Egy nem messzi kis városból… - válaszolt. – Viszont, most még nem mesélhetek el neked mindent… Előtte fel kell tennem pár kérdést. Most felteszem az elsőt, de a többit csak az után, hogy erre válaszoltál. Mondd csak…

- Igen? – csillant fel a szemem.

- Szeretsz itt élni?

- Természetesen. Hiszen itt a családom, meg az iskolám, meg mindenem – nem nagyon értettem a kérdést.

- Nem így értettem. Szereted, te ezt az életet? Szereted, hogy minden annyira unalmas, és egyhangú? – erre elkerekedett a szemem.

- Ezt… te honnan t…? – kezdtem, de félbe szakított.

- Ne érdekeljen. Most csak ez a kérdés a fontos. Szereted ezt az életet? Ahol nem történik semmi, minden ugyan olyan, nap, mint nap? Az elején szögezzük le: Sam egy másik életet kínál. Egy jobb, egy izgalmasabb életet, ahol mindig történik valami.

- Ki az a Sam? – vontam fel a szemöldököm.

- Róla majd később beszélünk. Ha már választ adtál.

- Nem… nem tudom! Hiszen, itt a családom, itt élek, ebben a városban születtem, és soha nem mentem még el innen.

- Látod? Erről beszélek, hiszen sosem láttál semmit, csak ezt a poros kis várost, mióta az eszedet tudod… - már készültem a szavába vágni, de megelőzött. – Ne szólj közbe. Tudod, jól, hogy igazam van. Jól ismerünk téged, és segíteni akarunk rajtad…

- Mégis… Miben kell nekem segíteni?

- Hogy meg tanulj igazából élni. Mit gondolsz miért úgy jöttem ide, mint egy szellem? – tanácstalan arcomat látva válaszolt a saját kérdésére. – Sam tudta, hogy fel fogom kelteni az érdeklődésedet. Tudta, hogy minden iránt érdeklődsz, ami nem normális.

- Mégis honnan tudta?

- Pár éve, ő is olyan volt, mint amilyen most te vagy. Ő is egy ilyen unalmas helyen élt…

- Nem értelek, hogy, hogy olyan volt, mint én? – értetlenkedtem. Nagyon összezavart az egész.

- Nem mesélhetem el, míg nem válaszoltál. De hagyok időt, hogy átgondold a dolgokat – felállt, és engem is felhúzott, rám mosolygott. – De most mennem kell. És neked is.

Kinéztem az ablakon, pirkadt. Nem tudtam, hogy, hogyan jutok haza, vagy egyáltalán ki az épületből. Rongyos voltam, mert a nadrágom több helyen elszakadt. A térdem véres, az arcom koszos.

- Nem tudok hazamenni… meg fognak látni az utcán… - követtem, ahogy kisétált a folyosóra, majd lement a földszintre, a zárt nagykapuhoz.

- Nyugi. Segítek… - mosolyogott, lenyomta a kilincset, mire kattant a zár, és kinyílt a kapu.

- Ezt, hogy csináltad!? – leesett az állam.

- Majd megérted, vagy talán nem… - kisétált az udvarra, és felém fordult. Így a nap fényében nagyon barátságosnak nézett ki, a sok sebhely ellenére is. Felemelte a kezét, és az égre mutatott. – Senki nem lesz az utcán pár percen belül… - nevetett, és csettintett egyet. – Ha már megvan a válaszod, csak hívj! – intett egyet, és megfordult, arra kezdett szaladni, amerre a Nap felkelt a hegyek mögött, aztán hirtelen eltűnt, mintha csak a fény nyelte volna el. Elképedtem, de nem volt túl sok időm, ugyanis sötét viharfelhők kezdtek gyülekezni az égen. Nem is értettem az egészet, de nem volt túl sok időm, mert a sötét felhők pillanatok alatt eltűntették a napot. Az felhőkből villámok kezdtek a földbe csapni, szinte sűrűbben, mint a hideg esőcseppek. Rohantam haza, felmásztam az ablakba, és nyugodtan konstatáltam, hogy még az egész város alszik, jogod, hiszen csak hajnal négy volt. Gyorsan ledobtam a koszos ruháimat, átöltöztem a pizsamámba, és beugrottam az ágyamba. Pár percen belül már aludtam is. Kárvolt… A rémálom visszatért. De sokkal rosszabb volt, mint eddig valaha. Éreztem, hogy nem tudok mozogni, éreztem, hogy nem tudok menekülni. Sírni lett volna kedvem, de mindenem fájt. A szemem át volt kötve valamivel. Nem láttam semmit! De a hallásomat nem vették el…

- Nem menekülsz! Itt maradsz örökre… - halottam a gonosz kacagást a fejemben. Gyűlöltem ezt a hangot. – Egy olyan haszontalan kísérleti patkány, mint amilyen te vagy nem kell senkinek! Nincs hova menned… és senki nem fog megmenteni!

Sikítani akartam, visszavágni. De nem tudtam. A cső, amit a torkomba dugtak nem engedett szóhoz jutni. Rosszul lettem.

- Lily! Jól vagy? – hallottam valahonnan messziről a testvéreim hangját. Finoman rázták a karom. A szemem felpattant. Izzadtam, remegtem, és nagyon rosszul voltam. Hányingerem volt a műanyag cső érzésétől.

- Mi történt? – nyögtem fáradtan, mire Alice a nyakamba borult, és magához ölelt.

- Sikítoztál álmodban, azt kiabáltad, téged szeret a családod. Rángatóztál, és dobálóztál. Szörnyen néztél ki. Mikro szóltam anyának csak annyit mondott, hogy hagyjalak aludni…

- Kössz, hogy felkeltettetek… - nyeltem, és magamhoz szorítottam a húgom. Mélyen beszívtam az illatát. Csak álom volt, csak álom volt… Ez itt a valóság, az meg csak egy buta álom, ismételgettem magamban, és meg is nyugodtam. Úgy éreztem, hogy minden, ami történt, Lily, és a suliba való éjszakai kiruccanás csak álom volt. Messzi emléknek tűnt csupán…

Mikor végre lenyugodtam kivakartam magam az ágyamból, és elkészültem. Napos, hideg idő volt, nem találtam semerre a szakadt nadrágomat, de nem is volt akkora baj. Lehet… hogy tényleg álom volt? Elszomorodtam erre a gondolatra. Mikor sétáltam az iskolába, észrevettem, hogy ma valahogy mindenki furcsa. Szétszórtak voltak, és nyugtalanok.

Az iskolában bárhová mentem mindenütt azt láttam, hogy zavartak az emberek. A padban ücsörögve azon gondolkoztam, hogy mit is kérdezett Lily… Igen, eltalálta, bár nem tudom, hogy honnan tudta, de az életem nagyon unalmas. És szeretnék izgalmasabb dolgokat. De a testvéreimet nem hagyhatom itt. Néha felidegesítenek, és néha utálom őket, de akkor is a testvéreim. És nem hagyhatom itt őket, a hülye meló mániás anyánkkal. El akarok menni, tényleg! De… nincs erőm itt hagyni a lányokat. Ha van rá mód, hogy őket is magammal vigyem, akkor elmegyek Lilyvel bárhova.

Az utolsó óra után valami egészen érdekes történt. Bejött az igazgatónő és egy igen érdekes kérdéssel állt elő, aminek hallatán megfagyott a vér az ereimben.

- Gyerekek, ha most jelentkezik, aki éjjel betört az iskola területére, és randalírozott a folyosókon, akkor még meggondolom, hogy a személy kirúgás helyett, csak megfizettetem az anyagi károkat!