4. fejezet: Válasz

4. fejezet

Válasz

Érezted már, hogy döntésképtelen vagy? Hogy félsz, mit hoz a jövő? Irányítsd a sorsod, erre csak te vagy képes!

Idegesen figyeltem az igazgatónőt, aki végigjáratta a többieken a szemét, majd rajtam állapodott meg.

- Harper kisasszony. Van valami mondani valója? – húzta fel gyanakvón a szemöldökét.

- Nincs Igazgatónő! – válaszoltam remegő hangon. Hirtelen egy ismerős hang harsant a fejemben. Lily hangja volt! Csak annyit hallottam: „Ne mondj semmit!”. És én meg is fogadtam. – Csak utálom, ha holmi suhancok leamortizálják szeretett iskolámat – valami ötlettől vezérelve úgy hazudtam, mintha könyvből olvasnám. Az Igazgató nő végigmért, aztán kisétált a teremből, én pedig megnyugodtam.

Mikor végre kicsöngettek a testvéreimet meg sem várva rohantam a rétre. Mindig elsétálok a kedvenc vízesésemhez, amikor el kell döntenem valamit, és döntésképtelen vagyok. Sétáltam a kis földes úton, az erdőn át. Az eget nézve gondolkoztam… Mit tehetnék? A családom? Vagy én magam? Nem tudtam mit tegyek… úgy érzetem, hogy el kell mennem, de… nem tudtam rászánni magam… Nagyon rosszul voltam… nem volt szívem elhagyni a testvéreimet egy olyan lánnyal, akit még csak nem is ismerek! De valamiért bíztam benne… Jól esett, hogy ott van… Megtörte az életem monotonitását, végre történt valami érdekes… Örültem neki, teljes szívemből, csak a testvéreim tartottak vissza.

Leültem a kis tavacskához ahova a kedvenc vízesésem csobogott, és néztem a fodrozódó vizet. Ez mindig megnyugtatott. Lassan átgondoltam magamban az egészet, és arra jutottam, hogy hallgatok Lilyre, és elmegyek. Tele voltam kétségekkel, de félig biztos voltam benne, hogy ennyire önző lehetek. A testvéreimnek jobb anyával egy biztonságos helyen, de én világéletemben el akartam menni. Úgyis visszajövök értük pár év múlva. Ránéztem az órámra, fél négy, elkéstem… Felpattantam, és mint egy őrült rohantam haza, a testvéreim boldogan fogadtak, de valami nem stimmelt… Ültünk a konyhaasztalnál, és ebédeltünk, amikor anya hazaért. Idegesnek tűnt.

- Mi volt ma az iskolában lányok? – kérdezte tőlünk szelíd mosollyal, de én láttam, hogy valami nincs rendben.

- Semmi különös – válaszoltuk kórusban és folytattuk az evést. Az anyánk hozzám sétált, és a székem háttámlájára tette a kezét.

- Felhívott az igazgató nő – hangja élesen csendült a fülembe. Értetlenkedve ránéztem.

- És, mit mondott? – mosolyodtam el. Nem értettem mire céloz... bár már kezdett összeállni a kép.

- Azt mondta, hogy tegnap éjjel kiszöktél itthonról, és betörtél az iskolába. Azt is mondta, hogy kárt tettél a Kémia terem felszerelésében – sziszegte anyám dühösen. – Hogy volt képed kiszökni az éjszaka közepén!? – robbant. Kiabálni kezdett.

- Nem mentem el sehova! – harsogtam. Fenébe… honnan tudhatta meg a vénszatyor, hogy tényleg a Kémia teremben jártam? Aztán még anyámat is felhívta… Fantasztikus! Gyűlölöm az Igazgatónőt…

- Nekem te ne merészelj hazudni! – lendült a keze. Pár pillanat múlva már csak az arcom zsibbadása és a fájdalom érzése emlékeztetett arra, hogy anyám ott volt. Miután pofonvágott dühösen elsétált.

- Nagyon fáj Lily? – ül le mellém Alice egy ronggyal a kezében, ami alighanem hideg vízzel volt átitatva.

- Nem, nem fáj. Nyugalom… - mosolyogtam, de igenis fájt. Nem is az, hogy felpofozott, hanem inkább a tudat, hogy bántott. Nem szerettem, de megbíztam benne, mert mégis az anyám volt… de úgy éreztem, hogy ez a bizalom szilánkokra hullott… és ezzel rájöttem, hogy mennyire keveset ér nekem ez a város…

- Nagyon vörös… Szerintem holnapra be fog kékülni… - sóhajtott Rose. Átvette Alicetől a kendőt és finoman az arcomhoz nyomta. Rossz érzés volt.

- Kit érdekel? – morog.

- Mérges vagy rá? – kérdezte Rose.

- Persze. És most, ha meg bocsátotok, elmegyek – felpattantam, és ellenkezést nem tűrve kirohantam a házból. Fájtak a lábaim az aznapi testneveléstől, de nem nagyon érdekelt. Rohantam végig az erdőn és a mezőnkön át egyenesen a tisztásra, ahol a vízesésem van. Pár pillanatig néztem, ahogy a tiszta kék víz zubog a fekete kövekre.

- Lily! – kiabáltam. – Itt vagyok! Eldöntöttem! Gyere elő.

A szél meglibbentette a hajam, és én rögtön vágtam egy 180 fokos fordulatot. Lily ott állt velem szemben rendezetlenül, kócosan, koszosan és sebesen. Arcán széles vigyor.

- És? Hogy döntesz? – nézett rám bátran. Sejtettem, hogy tudja a válaszomat.

- Veled megyek – vigyorogtam. – Gyűlölök itt élni, úgyhogy mutasd meg nekem, hogy hogyan él az a Sam!

- Rendben… - kajánul vigyorgott és a kezét nyújtotta felém.

- De ajánlom, hogy megérje! – nevettem és belecsaptam a kezébe.

- Rendben… de csatold be az övet, mert nem lesz egy békés utazás…