2. fejezet: Pletyka

2. fejezet

Pletyka

Te hiszel a pletykákban? Honnan tudod igaz-e vagy sem? Csak te győződhetsz meg róla…Belevágsz?

- Alice! – kiabáltam álmosan. Egy kis test ugrált az ágyam szélén, és néha önkénytelenül a könyökömre léptett. Mikor túl nagyot lépett és a lába a vesémbe fúródott Alice rám zuhant, a könyökét a tüdőmbe építve. Fájdalmasan felnyögtem. – Alice. Ha most rögtön nem szállsz le rólam, és hagysz tovább aludni, apró darabokban foglak elégetni! – fenyegetőztem idegesen. Ha volt valami, amit utáltam az életben, azt, hogyha erőszakkal akarnak felkelteni. Imádok aludni… Kivéve mióta rémálmokat látok. Viszont most kivételesen semmit nem álmodtam, csak aludtam, addig ameddig Alice fel nem keltett a maga erőszakos modorával.

Egy egyszerű mozdulattal – egy jó erős rúgással – kitessékeltem kellemetlenkedő húgomat az ágyamból és a másik oldalamra fordult. Párnámat a fejemre húztam, és megpróbáltam visszaaludni. Pár másodperc múlva Alice bemászott mellém a takaró alá, és oda húzódott szorosan mellém. Először azt hittem, hogy csak szeretgetésre vágyik, azonban hirtelen éles fogakat éreztem a ball felkaromon… Olyan lendülettel ültem fel, hogy Alice vigyorogva leszédült az ágyamról.

- Te őrült! – kiáltottam rá, a karomhoz kaptam a jobb kezem. Egy meglehetősen mély harapásnyom díszelgett vörösen a felkarom kellős közepén. – Megzakkantál Alice!? – morogtam idegesen, de az én agyalágyult húgocskám csak vigyorgott.

- Suli van! Kelni kell. És az neked nem megy. Úgy, hogy kifejlesztettem egy jó ébresztési módszert csak a te kedvedért.

- Milyen jószívű… - ironizáltam vicsorogva. – Ezennel megvonom tőled a heti édesség adagodat – sziszegtem dühösen, aztán kaján vigyorral a képemen figyeltem, ahogy az arca először elgondolkozóba, aztán megdöbbenőbe, végül kétségbeesettbe váltott. A szeme sarkában máris könnyek kezdtek gyülekezni, és olyan boci szemekkel nézett, amik még a leg kőszívűbb embert is megolvasztották volna. Csak, hogy én nem vagyok hülye. Mivel egészen 14 éve ismerem, az én angyali húgocskámat tapasztalatból tudom, hogy színészkedik. Igazán jól megy neki, de engem nem ejtettek ám a fejemre. – Ne nézz rám így. Ezt már buktad Alice. Felállítom az alapszabályt. Ha nem kelted fel az alvó oroszlánt, akkor kapsz édességet. Ha felkelted, akkor kaján vigyorral fogom megenni az orrod előtt a kedvenc táblás csokoládédat.

Erre a kijelentésre az arca eltorzult a dühtől, és őszintén szomorú szemekkel a lábamhoz térdelt és könyörgésre emelte a kezét.

- Még te sem lehetsz ennyire kegyetlen! – siránkozott nekem. – Nem te szabod meg, hogy mennyi édességet eszek Lily… - kapott észbe, aztán eszébe jutott, hogy anyánk mindig nekem adja a zsebpénzünket, hogy osszam el. És mivel én értek hármunk közül a legjobban a pénzhez, ezért vigyázok rá, és ha kérnek, akkor oda adom nekik… Bár nem szívesen veszek ki pénzt a pénztárcámból. Azt szeretem, ha a tárcám jó kövér, és zörög. De mivel az ő pénzük oda kell adnom.

- Ameddig a pénzed nálam van, addig én parancsolok a csokid felett.

- Jó… akkor legyen… gumicukor. A csokinak parancsolhatsz.

- Felkeltettél, szenvedek, nem kapsz édességet a héten, te szenvedsz. Egál – mosolyogtam kedvesen.

- Kérlek! Ne tegyél velem ilyen szörnyűséget! – görbült sírásra a szája, és tudtam, hogy most tényleg nem színészkedik… Már szóltam volna, de Rose közbevágott.

- Jaj! Hagyjátok már abba. Alice, tudhatnád, hogy Lily csak piszkál. Most pedig kapjátok össze magatokat és induljunk. Már majdnem fél nyolc…

Az órára pillantottam, tényleg. Fél nyolc, sietni kell. Gyorsan elkészültünk, és aztán rohantunk az iskolába. Suliba menet kicsit elgondolkodtam, azon vajon megint unalmas napom lesz-e? Most, hogy belegondolok… sosem történik az életemben semmi izgalmas… Minden nap ugyan olyan szürke. Unalmas… Zsebre tettem a kezem és felnéztem a kék égre. Tényleg. Sose történik semmi. Erre a gondolatra a szemöldökömet összeráncoltam. Nem emlékszem semmi jelentősre, soha nem voltak halálesetek, balesetek… Nem emlékszem, hogy akár egy család elköltözött volna, ez tök fura.

- Min gondolkozol ennyire? – nézett rám értetlenül Alice. – Sose vágsz ilyen arcot.

- Mi? Jah… Bocsi, csak elgondolkoztam – válaszoltam zavartan.

- Azért ne vidd túlzásba – öltött nyelvet, mire én kuncogni kezdtem. Mikor beértünk a suliba én felsétáltam az osztálytermembe, elfoglaltam a szokásos helyem és unott fejjel kibambultam az ablakon. Pár perc múlva levágódott mellém Delilah, a legjobb barátnőm.

- Hallottad? – vigyorgott rám lelkesen.

- Ugyan mit? – fordultam felé értetlenül.

- Képzeld, állítólag a suli szellem járta! – ujjongott, én pedig hirtelen odafigyeltem. Szellemek? Nocsak, nocsak… pont, amikor elunom az életem? – Állítólag egy lány szelleme kísért itt. Tök izgalmas. Azt mondják, minden éjszaka tönkre teszi a berendezést, és, hogy eddig még senki nem látta.

- Akkor honnan tudnak róla? – vontam fel a szemöldököm.

- Jajj, te semminek nem tudsz örülni. Amúgy, a gondnok és az igazgató is találtak furcsa nyomokat. Olajszerű fekete valamit a tornaszertárban. Tegnap este a bátyám erre sétált, és fura hangokat hallott… - mesélt lelkesen Delilah, olyan lelkesedéssel, mintha kislány lenne. – mesélte, hogy látott egy sötét alakot az egyik ablakban, aztán egy fura villanást…

- Te komolyan elhiszed ezt? – már az én érdeklődésem is felkelt, csak nem akartam mutatni. Ez elég érdekesen hangzik… lehet, hogy estefelé elnézek a suli környékére. – Hány órakor járt erre a bátyád?

- Öm… úgy éjfél felé… a barátnőjétől tartott éppen haza… - gondolkodott Delilah.

Ez egyre érdekesebb és érdekesebb lett a számomra. Éjfél? Az pont megfelel. Kisurranok este és meglesem én magamnak ezt a szellemet. Már csak azon kell törnöm a feje, hogy hogyan jutok be az iskolába. Becsöngetéskor megérkezett a tanár, és nekikezdett a szokásos unalmas kémia órának, mi meg unottan hallgattuk. Az én agyam a körül járt, hogy tulajdonképpen, hogyan jussak be a suliba este, hiszen minden ajtót, és a nagykaput is kulcsra zárja a gondnok. Egész iskolaidőben ezen gondolkodtam, végül arra jutottam, hogy felmászom a tűzlétrán – csak, ahhoz először szárnyakat kell növesztenem – és bemászom az egyik ablakon.

Suli után bevártam a testvéreimet aztán együtt haza indultunk. Egyiknek sem mondtam semmit a tervemről, mert valahogy meg akartam tartani magamnak. Tudtam, hogy vagy velem akarnának jönni, vagy visszatartanának. Este a szokásos lefekvés rituálé után megvártam, amíg elalszanak aztán szépen felöltöztem és kimásztam az ablakon. Most az egyszer jól jött az anyám által a falra futtatott rózsabokor. Igaz véresre hasították a kezem a hülye kis tüskék, de nem foglalkoztam velük. Mint egy árnyék úgy osontam a suli felé, átslisszoltam a lyukon, amit a drótkerítésbe tépett valaki még régebben, és elcsodálkoztam. Az iskola hatalmas épülete most sötéten és horrorisztikusan terült szét előttem. Minden ablaka sötét volt, és úgy nézett ki az egész, mint valami szellemkastély. Mivel már elhatároztam magam eltántoríthatatlanul elindultam a tűzlétra felé. Ez már jóval nehezebb kihívásnak bizonyult, mint bejutni az iskola területére. Mikor a létra alá értem – mert, hogy nem értem el – megpróbáltam felugrani érte, de nem sikerült elérnem. A legutolsó ugráspróbálkozásnál fenékre estem, majd mikor feltápászkodtam fájós hátsómat dörzsölgetve körbenéztem, miből is készíthetnék lépcsőt a létrához. Hatalmas szerencsémre nem messze onnan a falhoz volt támasztva pár hatalmas kuka. Gondolom a gondnok elfelejtette visszavinni őket a tárolójukba. Izgulva odahúztam az egyiket a létra alá, és kicsit szédelegve felmásztam a tetejére, de még mindig nem volt elég. Kellett még egy ugrás, hogy elérjem a létrát, viszont, ha visszaesek, akkor eltöröm a lábam, és a kukában landolok. Azt meg nagyon nem akartam, hogy másnap a gondnok úgy találjon rám, hogy ájultan, törött lábbal heverek egy kukában…

Mély levegőt vettem, elrugaszkodtam a kukafedéltől, és elkaptam a létra második fokát. Ügyesen felhúztam magam, és megkapaszkodtam. Sikerült! Ezt neked tömegvonzás! Elkezdtem felfelé mászni, de egyszer majdnem mégis a kukában landoltam, mert lecsúszott a lábam egy fokról. Hé… nyugi gravitáció, nem gondoltam komolyan… Végül sikeresen feljutottam és kerestem egy ablakot. Sajnos azonban az ablak be volt zárva, azonban találtam egy apró szellőző nyílást. Ügyesen lekaptam a szellőző rácsot, és átfurakodtam a lyukon. Közben azon imádkoztam, nehogy beszoruljak. Sikeresen átnyomakodtam magam a nyíláson, csak a nadrágom szakadt el egy csöppet a térdemnél. Mikor végre bent álltam a sötét tanteremben egyszerre támadt ujjonghatnékom, és egyszerre fagyott meg a vér az ereimben.

- Innen már nincs visszaút Lily… - nyögtem magamnak, majd az ajtó felé vettem az irányt. Lenyomtam a kilincset s láss csodát: az ajtó nyitva volt. – Szellem… szellemecske? Merre vagy? – elindultam az egyik folyosón, és a pulóveremet összehúzva, kapkodtam a fejem ide-oda. A lépteim visszhangot vertek a néptelen folyosón, akár egy horrorfilmben, és én kicsit úgy éreztem magam, mintha figyeltek volna… Nyeltem egy nagyot, kiválasztottam egy teremajtót, és benyitottam. Nem várt kép tárult a szemem elé. Az ablakon egy keskeny sugárban besütött a Hold fénye, s mint a színházban egy fénykört rajzolt a földre… De ez a fénykorong nem volt üres. A fény közepén egy alak ült…