Nézz az égre! - Random szösszenet.-

   Senkinek nem kívánom ezt az életet. Amit eddig éltem, amit most élek és amit talán örökre élni fogok. Egy olyan világról beszélek, ahol az eberek nem néznek fel az égre. Fejük lehajtva járnak nap, mint nap az utcán és azt hiszik, hogy így minden rendben. Kell nekik valaki aki felnyitja a szemüket. És Én úgy döntöttem elég a várakozásból, ideje tenni is valamit azért, hogy Én Én legyek és az országom az Árnyak országából a Fény országává váljék. Az embereknek fel kell nézniük. Látniuk kell a világot, a csodát, a fényt és a csillagos eget... Hogy tudják és érezzék, amit én tudok és látok.

  Eltűnődve pillantok most lefelé. Értetek áldozzam magam? Csak egy lépés kellene, és már mindent elérnék. De talán meg sem érdemlitek. Hányszor üvöltöttem rátok? Hányszor téptem a számat, sikoltottam és kiáltoztam, hogy nézzetek végre fel, hogy lássátok a csodát, amit a szürke életetekben sose, fogtok észrevenni, ha valaki nem vágja a fejetekhez, hogy tessék, itt van! Megfontolandó.. Ugorjak, vagy ne? Csak tudjátok az érdekes, hogy több tíz emeletes házakat húztok fel, építkeztek, hogy az égig nyúljanak a templomok, és az irodák, és mégsem vagytok kíváncsiak arra, aki látja az igazat. Megvettek engem, mert okosabb vagyok és tanítani akarok, de minek tanítsak olyanokat, akiknek a fejük tele van ostobaságokkal és az ész... az értelem már sehova nem fér. Ha én kancsó volnék, s ti a csészék bizonnyal túlcsordulna a víz, melyet belétek próbálok tölteni. Mert ti túl okosak vagytok úgy gondoljátok, és bár én tudom, hogy ez nem így van mégsem tehetek semmit, mert ellenben veletek, buta marhákkal Én egy vagyok, magányos és elhagyatott.

  Azt kérdezitek jól jártatok-e? Persze! De ostobák maradtok. Örökre. Attól félek, most így az ész és a csodák küszöbén, hogy senki nem fog megérteni, mert én leszek az új hír pár hétig, majd aztán a nevem elenyész és már csak a családom emlékszik rám, vagy talán már ők se. De hogyha ez kell, hogy felnézzetek és legalább a zuhanásom potom idejéig figyeljetek akkor tessék. Megadom nektek!

  Előrébb lépek, fél lábam már lelóg a párkányról és a karom kitárom. Nem vesztek észre. Miért is tennétek? Ugyan. Mikor ugrom sikoltani fogok. És ahogy meghalok a nemes cél érdekében talán egy áhított csoda fog történni, én legalábbis ebben reménykedem. Mint egy karcsú kötéltáncos a nagy finálé előtt állok reszketegen az épület ormán. Mert megijedtem, és ezt be is merem vallani. Félek attól, hogy most végem lesz, félek attól, hogy eltöröm a csontjaim, véresre zúzom magam de legfőképpen attól félek, hogy a testem zuhanása és roncsolása nem lesz elég ahhoz, hogy ti ott lent felnézzetek rám. Azt akarom, hogy tűnődjetek rajtam! Gondolkozzatok el és az istenért is nézzetek már fel végre!

  Talán ha odaleszek örökre, a lelkem pompás angyalként kel újra. Viszont ha itt ragadok úgy, hogy mindenki továbbra is csak a földet bámulja a lelkem összetörik, és sírni fogok. És hogy mi lesz velem miután megtörtem, kérdeznétek, ha érdekelne, akkor nektek már csak az emlékem marad, és akkor, bizony akkor, ha valaki évek múltán a Holdat nézve végre rám gondol, mellette fogok ülni. Megfogom a kezét, megcsókolom arcát és boldogan vigyázok rá, míg őt is el nem emészti a feledés homálya, mert ha valaki gondol rám, legyen az egyetlen ember is, akkor már megérte. Mert végre-valahára felnézett, és én nyertem.

Hívatlan vendég

Nem tudom miért vagyok itt. Csak vagyok és ennyi az egész. Fura érzés, és... értelmetlen is azt hiszem. Csak ülök egész nap egy helyben és bámulom a padlót magam előtt. Ha kint volnék legalább segíthetnék az embereknek de neeem! Mert az ő elmondásuk szerint „Vigyék ezt a dühöngő őrültet a hatos magánzárkába és adjanak neki valami jó erős nyugtatót!”. Ezek mind ilyenek. A filmeken kedves, nyugodt orvosok... Aha... Persze... Hát egy nagy lófaszt kedvesek! Itt az ember csak akkor kapja meg a „jó” kisfiú vagy kislány megszólítást és a buksi simogatást, hogyha hagyja magát alázni... Nem egyszer láttam már, hogy egy-egy gyámolatlan kislányt két nagydarab orvos elhurcol az egyik mosdóba, aztán kielégült fejjel jönnek vissza. Mindig ez van... Azt hiszik, hogy nem látom. Azt hiszik, hogy tudat nélkül üldögélek egész nap üveges szemekkel, de nagyon tévednek...

Mindenről tudok, amit ez a mocskos hely el akar rejteni. Hm... Ezek mellett a fickók mellett, persze én vagyok a dühöngő őrült, akit csak lóbaszó nyugtatókkal lehet leszívni, aha... Köszi.

Nem vagyok őrült!

Nem vagyok őrült, csak azért, mert látok dolgokat és hallok hangokat! Ők az őrültek, mert azt hiszik, hogyha ütnek a botjaikkal, ha az agyam sokkolják, vagy az injekciókkal okoznak fájdalmat majd megjavulunk. Én egy amolyan „Visszafordíthatatlanulőrültpszichopata” vagyok. Frászt! Én vagyok a pszichopata?! Mert ülök az ablakom mellett és nézem a rácsokon túli gyönyörű világot? Azt, amelynek pár éve még én is része voltam!? Én vagyok az őrült, mikor megérintek egy másik beteget, megsimogatom az arcát és rámosolygok? Én!? Mikor ezek egymás után teszik tönkre a kislányokat... mikor ezek drogoznak, isznak és azt hiszik, hogy ők az urak! Hát egy faszt vagyok én őrült ezekhez képest...

Lehajtom a fejem és az asztal hófehér lapját kezdem pásztázni magam előtt. Megint hallom őket. Lehet... sőt, biztos, hogy nem normális emberek hangjait hallanom a fejemben, de attól még nem vagyok hülye. Ismeretem ezeket az embereket! Szerettem őket, és jól tudom miért vannak ott ahol, és miért hallom, amit beszélnek. Mert én vagyok az utolsó, és a legerősebb. Idegesítő... Lecsukom a szemem, majd kattan az ajtón a zár, és lépések zaja csapja meg a fülem. A doki... Heti vizit...

Gondolom.

Hallom.

Visszafordul és becsukja az ajtót, ügyelve, hogy be is zárja azt. Aztán hozzám lép. Hosszú fekete hajamnál fogva felemeli az arcom és a szemeimbe néz.

- Hát újra itt? - mosolyog a szemüveges, kedves arcú és talán még jóképűnek is mondható fickó fölöttem. Haha... Humorherold. Hát tehetek én róla, hogy megint megbilincselték a kezem, megint benyugtatóztak és minő meglepetés akaratom ellenére, megint idehoztak!? Használd már az eszed a diplomáddal haver!

- Még mindig nem vagy hajlandó egy szót se szólni nekünk? Két éve ez megy...

Bingó. Pooont eltaláltad, cimbi...

- Akkor kezdjük is a mai kezelést... Hátha az meghozza a szavad.

Egyszer élünk haver... Kezdheted. Én addig visszavonulok az agyam kis szigetére és egy kurva hangot nem nyögök ki a számon. Felránt az asztal mellől, letolja a gatyóját és jön a már jól megszokott folyamat...

Ha egyszer... egyszer valamelyik nővér netalántán elejt egy injekciós tűt, vagy mondjuk szikét... Én addig kínzom ezt a balfaszt, amíg sírva nem könyörög a halálért...

De... azt hiszem, hagyom hagy csinálja. Illetve nem tudok ellene mit tenni. Megyek a hangjaim közé. Majd...

Jelentkezem!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ O ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Egy magányos alak szelte át a sivatagot remények után kutatva. Hosszú fekete köpönyeget viselt a tűző nap ellenére, s még a kapucnit is a fejébe húzta, hogy eltakarja a nap elől sápadt, gyönyörű arcát és a kezében tartott két apró gyermeket. Gyors mozdulatokkal közeledett egy magas torony felé, mely ormótlan feketeséggel szakította ketté a sivatagi táj narancssárga és kék gyönyörűségét. Az alak lépteinek zaját elnyelte a sűrű homok, beszédet, gügyögést nem lehetett hallani. A két gyerek csendesen aludt, épphogy légzésük jeléül néha meg-megrezdült a zöld anyag, amelybe betekerték őket. Alig lehettek többek hat hónaposnál, de az alak tudta, hogy napok kérdése és felnőttek lesznek.

Mikor végre-valahára elért a toronyhoz belökte a hatalmas vaskaput a derekával és meg sem állt egy alacsony egyszerű fa ajtóig. Ott a lábával bekopogott, majd mikor az elnyílt és felbukkant mögötte egy hosszú, ezüsthajú lány, őt félrelökve belépett a szép nappaliba és letette az ott lévő asztalra a két gyereket.

A lány értetlenül fordult a betolakodó felé, aranyszín szemében értetlenség tükröződött.

-Ki vagy te? - kérdezte gyanakodva, miközben az előtte állóra nézett. A csuklyás szusszantott egy nagyot, majd felemelte fejét, hogy az arany íriszekbe nézzen.

-Azt kérded, ki vagyok én? -mosolyodott el, és lehúzta fejéről a csuklyát. Félhosszú éjfekete haj hullott ki alóla.

-O-odi? N-nem az nem lehet, neki hosszabb a haja és a szemei feketék. Te ki vagy? - lépett hátrébb félve a Szerelem, majd végigmérte a másikat. Az ajtók közben, melyek a nappaliba néztek szépen lassan kinyíltak, és kíváncsi alakok... illetve kíváncsi érzések bukkantak fel bennük. Az alak körbenézett, majd szélesen elmosolyodott. Ez a mosoly rideg arcát hirtelen kedvessé és barátságossá varázsolta.

- Gyertek csak, nem harapok – oldotta ki köpenyét, mely alól karcsú és arányos női test bukkant elő. A köpenyt a karjára terítette és leült.

- Ki a fene vagy te!? - trappolt ki a szobájából szikrázó szemekkel Ira, vörös haja csak úgy lobogott utána, mint emésztő tűz karmazsin lángjai. - És mi a fene van az asztalon!?

A vendég nem válaszolt, csupán az asztalra könyökölt és játszadozni kezdett a két csecsemővel, akik felébredve kíváncsian nézelődtek körbe. Mikor az egyik baba, amelyiknek pár szál narancssárga tincsecske ült a fején és hatalmas zöld szemekkel kémlelt körbe elsírta magát, az „új lány” a karjába vette és babusgatva nyugtatni kezdte.

Az érzések megelégelve a hívatlan és ismeretlen vendég érkezését, összenéztek és körbesereglettek.

- Ki a fene vagy te!? - kérdezték egyszerre, talán kicsit túl hangosan, mert a vendég arca hirtelen elsötétedett és dühösen felnézett. Vörös, bölcs szemei szinte szikrákat szórtak, mire a díszes társaság összes tagja összerezzent. Még maga a Harag, maga Ira sem tudott ilyen félelmetes tekintetet mutatni, akármennyire volt mérges bárkire is.

- Ha Amentia és Miseria felébrednek, akkor mindenkit megölök... - pillantott fel az idegen, majd arca ismét melegséggel telt meg. Amor ismét előre lépett.

- Elnézést... De ki vagy te? És ki ez a két gyerek? Ha jól értem ők is érzések... a nevük alapján... Őrület... és Szenvedés?

- Igen. Ők új érzelmek... ügyes kislány -mosolygott fel Amorra a fekete hajú. - Engem pedig már ismertek... Sok nevem van... Van aki Torának, van aki Biancának, mások Kazuminak és megint mások Primumnak hív. És milyen igazuk van. Én vagyok az Első, és az Egyetlen – nevetett fel hangosan a lány.

- Primum? - fordította felé a fejét kíváncsian Spes. - Ismerős... hallottam már.

- Mind hallottuk – állt fel Teberna. - És minek köszönhetjük a látogatásod kedves „Első és Egyetlen”? - a férfit kicsit bántotta Primum nagyzoló viselkedése, habár még nem értette egészen miért is ekkora az egója a feketének.

- Két új porontyot hoztam nektek felnevelni. Nem lesz egyszerű elhihetitek. Az őrület és a szenvedés egy elég brutális páros... Sok szerencsét.

- Miért nem te neveled fel őket? - ásított egyet Ira nemtörődömön, hiszen miért is foglalkozna két gyerekkel? - Hisz a te kölykeid nem!?

- Na álljon meg a menet! - pattan fel ekkor Bianca és az előtte álló Irának szegezi a tekintetét. A szobába beáramló napfény ettől hirtelen eltűnik és nyomasztó sötétség kezd terjengeni. A dühtől remegő fekete körül csak úgy szikrázik a levegő és érezni lehetett, hogy küzd magával ne ölje meg az egyik érzést...- Azt hiszed, hogy én érzés vagyok!? Egy nagy szart! Ha egy új érzés születik azt a többinek kell felnevelni te kis szaros! - közeledett dühtől túlfűtve a fekete a másikhoz. Mikor már a falig kergette szerencsétlen, halálra ijedt Irát megállt előtte egy úúúgy... fél méterre és mélyen a szemeibe nézett.

- Mindig itt vagyok. Mindig figyellek titeket és adom az infókat a főnöknek. De, ha nem játszotok szabályszerűen... Ha valamelyikőtök többet vagy kevesebbet csinál a kelleténél és neki ezzel bajt okoztok, mindegyikőtöket egyenként fogom a neki legfájdalmasabb halállal jutalmazni. Ne hidd, hogy csak mert én nem közétek tartozom, nem vagyok itt. Ha nem gondoskodtok jól ennek a két gyereknek a sorsáról, és nem vigyáztok rájuk Én itt leszek. Várni fogok tárt karokkal. Rátok! Rád.

A jövevény... Primo ekkor hátra lépett a dermedt Irától és felkapta a karjáról lehullott köpönyegét a földről, majd az ajtóhoz sétál. Még egyszer utoljára végignézett a döbbent társaságon és aztán ridegen elmosolyodott. Szerelem szemeibe nézett, akinek a vállán ott üldögélt a nyugodtan szuszogó hófehér galambja.

- Rá meg különösen vigyázzatok, mert, ha Paxxal valami történik... Akkor az nem csak rátok, de rám, a Főnökre és mindenkire aki a toronyban él hatással lesz. Mindannyian tudjátok. A lélek békéje nélkül nincs boldogság.

- M-miről beszélsz te!? - kiáltott fel erre Teberna mérgesen. Nem nagyon kedvelte, ha valaki a kedvesét sértegette, mivel éppen most magában egy láncot alkotott. Amor a szerelem. A szerelem a Boldogság. Tehát... Ha nincs Pax Amor meghal...

- Később megtudtok mindent. Tudni fogjátok miért vagytok itt, tudni fogjátok, hogy kik vagytok kik voltatok. Aztán szépen lassan mindnyájan meghaltok...

- Na álljon meg a...! - szólalt volna fel Pirati, de ekkor az Idegen kilépett az ajtón és becsukta maga mögött. Felöltötte fekete csuklyáját és elindult vissza a sivatagba dolga végezte. Széles mosoly szökött az arcára, mikor a meleg Napsütés magához ölelte és már az sem zavarta, hogy a finom homokban térdig süpped a lába. Csak az érdekelte, hogy most jól feladata a leckét.

Mikor már jócskán messze járt a Toronytól visszafordult felé. Először a Földre pillantott, majd az addigra apróra zsugorodott tornyocskára, ami most úgy nézett ki, mint egy fekete szálka a semmi közepén és elégedetten megcsillant a szeme.

- Sajnálom srácok... De én nem nektek akarok jót. Én a Főnökért létezem. Ha csak páran meghaltok... én már boldogabb leszek. Neki fájni fog... De mi az a kis fájdalom, ha utána boldog lesz?

Szavait elnyerték a sárgásvörös homok szemcséi és a fülébe süvítő szél. Ismét a Nap felé fordult, majd megvizsgálta a földön fekvő fekete árnyékát. Igen, ebben a világban az árnyékok a Nap irányába húzódtak. Lágy mosollyal az arcán szemlélte az árnyékát, majd tovább indult és pár perc múlva elnyelte a sivatag homoktengere.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ O ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Mire végre ez a balfasz, itt mögöttem elvégzi a szokásos kis szórakozását, már azt hiszem, hogy állva elalszom. Unom ezt a fazont. Hamarosan... De nem... Még nem! Bosszút fogok állni és élvezetes vigyorral a fejemen mondom majd:

- Nocsak, nocsak Doki...? Csak nem fél tőlem? Hallja a hangom? Mert most csak önnek szól... De ugye, hogy nincs benne köszönet!?

De ez még nem most lesz. Visszahurcolnak a szobámba, rám zárják az ajtót és végre békén hagynak.

Ezek a kedvenc pillanataim, ebben a Földi pokolban. Mikor egyedül vagyok. Leülök az ágyam végére és a sarokba döntöm a hátam. Lecsukom a szemem és végre elalszom.

A hangok is ezt mondják. Aludj csak...

Ők megértenek.

Jó éjszakát.

A zenedoboz

Az érzések közül én vagyok az egyetlen, aki saját múlttal rendelkezik. Nem tudom, hogy hogyan lett, egyszerűen csak tudom, hogy van. Talán az Alkotó teremtette a fejembe, vagy csak én találtam ki? Nem emlékszem, mióta ismerem a történetet, de azt tudom, hogy ha valaki kérdezi, akkor van mit mesélnem...

Azt hiszem azért kaptam múltat, hogy tudjam hogyan lettem Szerelem... Elmondjam? Szívesen elmesélem nektek. A nevem Armon és kérlek hallgassátok, hogy hogyan váltam én az Örök és Elpusztíthatatlan Szerelemmé... Az egész egy Dallal kezdődött...

Éjszaka volt... Sötét éjszaka... Bár az égen telihold ragyogott, szürke felhők takarták el és csak néha bukkant elő egy kevés fényt adva nekünk... este tíz-tizenegy óra körül járhatott és én az ikerhúgommal együtt hazafelé tartottam egy újabb áthenyélt nap után. Hangosan nevetve beszélgettünk, ahogy a sötétben sétáltunk a kivilágítatlan utcákon. Hazafelé a város Főterén keresztül kellett mennünk, így arra tartottunk. Az volt az egyetlen hely, ahol volt köztéri világítás. Igen, elég apró és elég szegény kis városka volt, de mi szerettük. Jómódú, sőt, a legjobb módú családból származtunk a húgommal és ezért mindent megengedhettünk magunknak.
- Jessica mit válaszolt a múltkor Bátyó? - kérdezte a húgom azon az estén vigyorogva. Jessica a barátnőm volt, de aztán ráuntam és inkább kidobtam. Igen, sajnálom, de akkor még egy önző bunkó voltam... Nevetve válaszoltam neki.

- Azt, hogy „De én szereteleeek!” Persze, hazug kurva! - vihogtam beképzelten. Akkoriban mindketten úgy tartottuk, hogy a világ csak a mienk. - Tudom, hogy megjátszotta magát és csalt fűvel fával! Nem is érdekel, ő csak egy újabb luk – nevettem.

- Nem kell elmesélned, ismerem a csajt! - vigyorgott Maya. Így hívták a húgomat. Engem, ha jól emlékszem, akkor Samuel névvel illettek. De mindenki csak Samnak hívott. - Sammy! Ne nevettes, csodálkozom, hogy három hétig bírtad vele...

- Egyéni rekord – vigyorogtam.- Nem bírnak a csajok...

- Te liliomtipró, büszke vagyok rád – ugrott rám és ölelt meg, majd lassan a Főtérre értünk. Mint mindig most is gyönyörű fényáradat vette körül díszes templomunk tornyát és az előtte álló Lovas Katona szobrát. Azt tartották, hogy az a Katona alapította a várost, de ezt már senki se hitte el.

Mikor a Főtérre értünk Maya egyre szaporábban lépkedett mellettem, sürgetve fogta meg a kezem. Félt, és én is. Sajnos, mint mindenhol ebben a városban is rengeteg csöves és szemét gyilkos élt, ráadásul pont akkoriban kapott lábra egy pletyka miszerint egy férfi az éjszakákat járja és fiatal lányokat gyilkol. Találtak is pár lányt, de később mindről kiderült, hogy csak kihültek és úgy haltak meg. Csak egy lány volt, akinek a testét sose találták meg...

Maya félve szorított a kezemre és folyton kapkodta a fejét. Mikor a tér közepére értünk a Lovas szobrához én megtorpantam. Felnéztem az ágaskodó állatra és a hátán ülő férfira. Maya türelmetlenül dobbantott, mikor visszarántottam.

- Gyere már te hülye! Ez a hely tök para! - sziszegte halkan és mikor látta, hogy nem figyelek rá, bokán rúgott. Na kösz, gondoltam. Megint megrúgott, de én most se válaszoltam. - Jó akkor maradj itt és hagyd, hogy megerőszakoljon valaki, te balfasz! - kiabált rám és elrohant hazafelé.

Ledermedve meredtem a szoborra, majd becsuktam szemem. A templom tornyon az óra hirtelen Éjfélt ütött, mire összerezzentem. Hangos zajongás támadt körülöttem.

Kipattantak a szemeim.

- M-micsoda? Hol vagyok? - néztem körbe ijedten és ledermedve. A Főtéren rengeteg kissé áttetsző alak sétált... vagy lebegett... vagy nem is tudom, hogy mit csinált... - Sz-szellemek!? - néztem körbe értetlenül. Mind régies, középkori ruhát viselt és nevetve sétáltak össze-vissza. Családokat láttam, gyerekeket, akik a szüleik kezét fogják, fiatal párokat, akik egymást ölelik... De mind szellemek voltak... Nem értettem... Hirtelen egy nyerítés törte meg a nevetés zaját és az eddig mozdulatlan szoborból most egy ugyanilyen világos-szürkés-kék, légies szellem ugrott ki. Egy ló s a hátán a lovasa, aki katona ruhát viselt, magasan kilógtak a többi folt közül, s látszott az is, hogy másik korból származnak, de minden szellem udvariasan köszöntötte őket.

Én csak álltam ott álmélkodva, s akkor vettem észre, hogy mindössze egy perc telt el. A toronyóra harangja lassan kiütötte a tizenkettőt és a szellemek egyre többen lettek. Most már egészen modern ruhájúakat is láttam, a saját koromból. Feltűnt, hogy egyik sem vett észre, majd mikor elhallgatott a toronyóra egy édes dallam vette át az irányítást. Nyugtató énekszó és félelmetes kiáltás volt ez a hang, ami megfagyasztotta bennem a vért egy pillanatra. Láthatóan senki más nem vette észre, s én keresni kezdtem a szememmel a forrást. Bármerre fordultam nem találtam.

- Ki énekel!? Ki énekli ezt!? - kiáltottam fel, mire lágy szellő érintette meg a bőrömet. Arra fordultam amerről jött és megláttam... Őt... A-a... a lányt...

A templom torony tetején állt, csak egy hófehér hálóinghez hasonlító ruhadarab volt rajta, amely lágyan lobogott az éjszakai szélben. Haja egészen a bokájáig ért és túlvilági gyönyörűséggel csillogott. Karja széttárva, szemei csukva, száján halvány mosoly. Keskeny arca csodálatosan szép volt és én tátott szájjal figyeltem. Sosem láttam még valamit, ami ennyire gyönyörű és egyben ennyire szomorú lett volna.

- H-hééé! T-te ott fent! - kiáltottam kiszáradt torokkal, mire abbamaradt a dal és a lány leeresztette karjait. Arcán könnyek csordultak végig, majd elrugaszkodott a toronytól és leugrott. - NE! - üvöltöttem s rohanni kezdtem felé, habár tudtam, hogy szellem. Láttam, ahogy a világosszürke valami hullik felém és pont mikor a földre esett volna aláugrottam, hogy elkapjam...

És sikerült...

Valami csoda folytán a szellemlány a karomban feküdt és remegve kapaszkodott belém. Szinte semmi súlya nem volt, de az érintés... A-az mindent felülmúlt. Jeges, de mégis kellemesen meleg tapintása volt. Haja a szemébe hullott és én megkíséreltem kisöpörni az arcából, de mikor nem sikerült láttam, hogy felemeli a kezét és eltakarja a szemeit. Talpra állítottam.

- T-te is halott vagy igaz? - álltam mellette csodálkozva, mire egy bólintás lett a válasz. - Kérlek ne sírj – lágyult el a hangom és életemben először láttam meg egy lány igazi szépségét. Ahogy vékony ujjaival igazgatta a haját, takargatta szemét... ahogy letörölte kis könnycseppjeit... ahogy felpillantott rám, lassan megnyugodva, úgy éreztem, hogy teljesen beleszerettem. Rabul ejtett nyugodt és gondos tekintete, elvarázsolt hihetetlen érintése. A tudat, hogy szellem volt nem érdekelt többé. Szépen ívelt ajka mosolyra húzódott, ahogy látta, őt nézem, majd megfogta a tenyereivel az arcomat és csókot lehelt a homlokomra.

Ments meg a lelkem! Kérlek!

Hallottam a gyönyörű hangot a fejemben és ijedten a szemeibe pillantottam, de ő csak mosolygott az arcomat simogatva. Felnézett az órára, ami lassan hajnali fél egyet mutatott. Tekintete megtelt aggodalommal, aztán megfogta a kezem és húzni kezdett a többi szellem felé. Nem foglalkoztam azzal, hogy hová megyünk, csak az érdekelt, hogy vele lehessek.

- V-várj! Még a neved se tudom! - szólaltam meg lihegve, mikor megállt. A szellemek között most már szellem anyagból készült áttetsző piaci asztalok is álltak. Egy egész vásár alakult ki így az éjszakába. A lány felvett az egyik asztalról egy palatáblát és egy krétát és írni kezdett rá, majd felém fordította. Kackiás betűkkel egy név állt rajta: Abigele. Gyönyörű név, gondolkodtam el.

- Szóval Abbie? - mosolyogtam rá, mire bólintott és továbbindult. Az asztalokon szétszórva mindenféle tárgyak voltak. Orvosi eszközök, gyerekjátékok, régiségek, hangszerek, ruhák. Minden, amit el tudsz képzelni. Az egyik asztal tele volt rakodva szellemsajtokkal és a lelkek ott válogattak köztük. Mulatságosan nézett ki. Majd Abbie hirtelen megtorpan egy asztalnál és csillogó, boldog szemekkel emelt fel egy fekete, ezüsttel díszített zenedobozt. Felém fordult és rám mosolygott.

- Fogjam meg? - kérdeztem, mire bólintott és a kezembe adta. Kinyitottam a dobozt, hirtelen felhangzott az a földöntúli ijesztő dallam, amit Abbie szájából hallottam nemsokkal ezelőtt. Értetlenül ránéztem. Felemelte a kezeit és a dobozra tette őket, végig a szemebe nézve.

Hirtelen üvegcsörömpölés szerű hang hallatszott és az összes szellem megdermedt, majd lassan szertefoszlottak és az éjszakát ismét átvette a mélabús csönd. Csak két alak maradt. Abbie megint végigsimított az arcomon majd elindult egy irányba, pontosan abba az utcába, ami szembe volt a templommal. A fénylő zenélő dobozzal a kezemben követtem.

- V-várj már! - sóhajtottam, ahogy szaladtam utána. Eltűnt a szemem elől és hirtelen nagyon egyedül éreztem magamat. Mintha kiveszett volna a fény az életemből. Kerestem a tekintetemmel és szólongatni kezdtem, de nem reagált senki. A kezemben lévő dobozkára néztem.

- Mutasd meg, hogy merre van... - suttogtam, mire mint egy parancsszóra a dobozból hófehér, hajszálszerű vonal libbent ki és egy mellék utca felé kanyargott. Sietősen követtem a szálat, ami bevezetett egy sikátorba. Kerestem merre megy tovább és meg is találtam. Egy ajtóba fúródott, kinyitottam, berohantam, majd fel a lépcsőn egyenesen a tetőig. A tetőn, háttal nekem Abbie szellemalakja bontakozott ki a sötétségből.

- H-hé! Mit akarsz itt? - szóltam hozzá halkan, mire ijedten felém fordult, majd hátrálni kezdett a tető széle felé. Nem értettem, hogy mi a fene történt vele, úgyhogy felé léptem, mire hang nélkül sikoltott egyet. Láttam a szemében a félelmet. Az arcán könnyek csordultak végig... Egy angyal gyönyörű könnycseppjei... és ezekből tudtam, hogy nem tőlem fél. Ő látott valaki mást is rajtam kívül... Az alakja eltorzult, valami képzeletbeli dolog megragadta a karját és rángatni kezdte el a tető szélétől. Láttam, ahogy elfordul a feje, a haja libben... Valami, vagy valaki felpofozta.

A zenedobozból felszálló dallam egyre gyorsult és én tehetetlenül néztem, ami történik. Abbie teste megfeszült, ahogy ismét a ház párkánya felé hátrált, majd valami hófehér ruhájába fúródott, és kiszakította az anyagot. Még így, szellemalakjában is látszott, hogy sötét folt terül szét a ruhán, aztán Abbie lefordult a tetőről és zuhanni kezdett lefelé. A valaki, aki bántotta elhaladt mellettem, éreztem a szellőt, amit csapott. De miért nem láttam? Nem értettem. Talán még életben volt a gyilkosa?

A zenedoboz hangja egyre halkult és a dallam is lassulni kezdett, így hát lerohantam a sikátorba. Megláttam Abbie folyamatosan halványuló alakját és letérdeltem mellé. Mintha por lett volna, szálltak szét a darabjai. Felpillantott rám gyönyörű szemeivel, majd megint megérintette az arcom. Magamhoz húztam, ahogy tudtam és ő megcsókolt. Sosem éreztem még, ahhoz foghatót... Kellemes melegség áradt szét a lelkemben aztán ő végleg szertefoszlott...

A zenedoboz hallatott még pár kósza hangocskát, majd az is elhallgatott, de még a fülemben csengett pár lágy hangú szó...

Megszabadítottad a lelkem... Az utolsó mosolyom, az utolsó csókom és az utolsó könnyeim is a tieid lettek. Köszönöm, hogy megváltottál... Várni fogok rád...

Remegve kapkodtam a levegőt, majd a lábamhoz néztem. Nem volt ott a zenedoboz... Eltűnt, akár csak Abbie... Nem emlékeztem, hogy hogy keveredtem haza, de másnap az esti újságban megint találkoztam gyönyörű arcával. Ő volt az a lány, akit meggyilkoltak és sosem találták meg a testét... A tettest huszonnégy órával azelőtt, éjfél környékén fogták el... pont mikor találkoztam vele... És akkor jöttem rá mindenre. Egy emlékképet láttam. Abbie rám bízott mindent. Hogy higgyek benne, hogy legyen valaki, aki emlékszik rá...

Ez az éjszaka teljesen megváltoztatott. Pár nappal később, egy este egy fekete, ezüst szegélyű zenedoboz hevert az asztalomon, melyből lágy dallam szállt fel, de mikor másnap megnézegettem láttam, hogy nincs benne semmi, ami zenélhetne. Attól fogva tiszteltem a nőket és megtaláltam az örök szerelmem, már csak a keresés maradt... Máig kutatom, mert tudom, hogy él, de még nem sikerült megtalálnom...

Mióta a doboz nálam van, minden évben megszólal és énekel nekem, az évforduló alkalmából. De ezek nem a halál évfordulói voltak, hanem a szabadulásé, és a szerelemé...

Valaha Szerelem volt, mostmár Gyűlöletként él...

Két érzés nem létezhet egyszerre. Ez az íratlan, és szent szabály határozza meg az életünk java részét. Megtanultuk elég jól, ki a más hibáján, ki a saját bőrén.
A nevem Odi, a Gyűlölet, de eredetileg nem ez voltam. Valaha Amornak születtem. Szeretni és boldognak lenni teremtettek. De történt valami...
Eltűnt a szerelem...
Gyűlölöm ezt. Mikor is volt? Már szinte nem is tudom... Öt éve? Talán... Az alkotó akkor még csak hat éves volt, akkor esett át az első szerelmén... Én is akkor születtem. Napra, percre pontosan.
A mi világunkban nincs gyermekkor. Olyan vagy, amilyen te akarsz lenni. Spes például mindig változtatja a kinézetét. A világunk ezzel együtt nagyon ingatag, mindig változik, attól függően, hogy mi éppen milyen hangulatban vagyunk. Legalábbis a mi lakosztályunk ilyen. Csak egyszer jártam kint... Mikor idehoztak. A fekete ódon torony, ami rendíthetetlenül áll a puszta közepén. Szürke esőfelhők ostromolják, villámok csapkodják, de nem történik semmi más. A földön az árnyékok a Nap felé húzódnak, mely néha kibukik a szürke felhők közül, néha eltűnik. Mind annyiónkat ugyanaz a lány hozott ide. Magas volt, ha jól emlékszem. Fekete haja a derekáig ért és folyton mosolygott.
A kezemet fogva kísért végig a folyosókon ebbe a szobába vezetve. Ő nem jött be az ajtón csak megsimogatta a fejem és ennyit mondott: - Légy jó Amor.
Akkor nem értettem semmit. Csak egy kisgyerek voltam. Beléptem a szobába és ijedten néztem a rajtam kívül ott ülő hat-hét emberre. Mindegyikőjük nagyon szép volt... Mint ahogy ma is.
 - Kik vagytok ti? - néztem rájuk akkor, félve. Az egyik, egy magas fekete hajú és gyönyörű zöldszemű fiatalabb srác felállt a székéről és barátságosan mosolyogva odasétált hozzám. Később megtudtam, hogy ki ő. Timor, a félelem...
Az ő hibája tulajdonképpen minden! Gyűlölöm! Tisztán emlékszem! Egy borús napon történt minden... Nyolc éve... Pontosan...

- Timor! Timor! - szaladtam végig egy kis folyosón. Berohantam egy szobába és egy fiatal férfi nyakába vetettem magam.- Timor! Timor! Képzeld, találtam egy galambot! Ugye megtarthatom?
- Ha akarod – ölelt magához kissé remegve.- De én nem segítek neked megnevelni, remélem tudod...
- Olyan gonosz vagy! - nevettem önfeledten és puszit adtam az arcára.- Nem kellene félned egy galambtól.
- Az a dolgom, hogy féljek – nevetett. - És te? Hogy állsz? Megtanultál szeretni?
- Hát... igen... azt hiszem – vörösödtem el. Hátradobtam akkor még világos barna hajam és Timor ölébe fészkeltem magam.
- Igen? És ki a szerencsés választottad? - mosolygott rám.
- Hát... Te – nevetettem és megint megpusziltam az arcát. Éreztem, hogy megrezdül... És akkor még nem értettem miért baj ez.
- Amorrá lettél, ennek nagyon örülök – szólalt meg úgy fél perc hallgatás után. - De én nem leszek itt sokáig... Te is tudod. Néha majd visszajövök, és meglátogatlak, de nem lehetek melletted örökké.
- Erre az a válaszom, hogy nem lehetek nélküled Amor. Szeretlek – néztem rá és éreztem, hogy egyre feszültebb leszek.
- A Szerelmet mással kell megtalálnod. Nem velem. Nem érdemlem meg és félek tőle.
- Nem! Nem mehetsz el! - pattantam ki az öléből dühtől remegve.
A szoba falai hirtelen vérvörös árnyalatot vettek fel. A bútorok néhány darabja lángra kapott és éreztem, ahogy harag áradt szét körülöttem. Ira elégedetlenül húzta a száját. A többiek is felpillantottak aktuális dolgaikból, de igazából senki nem tett semmit, leszámítva azt az Odit, akitől az erőmet kaptam...
- Taknyos, fogd vissza magad! - kiabált rám, az akkori Gyűlölet, akinek már akkor is gyönyörű aranyszínben pompázott a szeme. El se hinnénk, hogy ő a mostani Szerelem... Helyettem!
- Hagyj békén Odi! - kiabáltam vissza, s szemeimbe könnycseppek gyűltek. - Nem engedhetlek el Timor!
- De. Sajnos muszáj – simogatta meg az arcom Timor remegő kézzel. Láttam, hogy fél tőlem...
- D-de... csak te vagy nekem! – sírtam el magam. Timor kiemelt az öléből és talpra állított. A karomat megragadva kicsit megrázott és a szemeimbe nézett, de én elfordultam és csak sírtam tovább.
Timor felvette hosszú, fekete köpenyét a szék háttámlájáról és magára kanyarította. Összehúzta elől, de begombolni nem kellett, mert mintha az anyag élt volna elől összeolvadt.
- Legyél jó Amor, kérlek – simogatta meg az arcom, majd az ajtó felé lépett.
- Nem! - üvöltöttem rá, és a gyerekesen a fülemre tapasztottam a kezemet. - Nem tudok nélküled Amor lenni – kiáltottam és lehunytam a szemeimet. Úgy éreztem, mintha felrobbant volna bennem valami. Fájt és égetett, sírtam, nem tudtam mit tenni... Rossz volt... Hátrapillantott rám, gyönyörű zöld szemeivel, majd az ajtó hirtelen kivágódott és az aranyhajú Teberna lépett be rajta.
- Visszatértem – mosolyodott el és az akkori Odihoz lépett. - Hiányoztál – nevetett rá, de ő csak hatalmasra kerekedett szemekkel pislogott.
Timor biccentett egyet és egy szó nélkül távozott, utána hatalmasat dördült az ajtó. Lerogytam a földre és remegve könnyeztem tovább. Pár perc múlva kiüresedett tekintettel néztem a padlóra, amin lassan hatalmas könnytócsa gyűlt össze. Körülöttem a levegőt robbanás szerű hangok töltötték fel.
Teberna megcsókolta kedvesét és nem törődött velem senki. Világos barna hajam lassan, tincsenként fokozatosan sötétedni kezdett. Mintha vér volna, festette be a feketeség a hajam. Kezem ökölbe szorult a könnytócsába csaptam és felpattantam.
- Odi! Add a kezed! Kérem az erődet. Nem vagyok Amor. Gyűlölni fogok – néztem rá komolyan, mire ellépett Teberna mellől és magához ölelt. Rettegve fontam át a karommal, majd mindketten lehunytuk szemeinket. Robbanás hangja hallatszott és a szoba megtelt hófehér és éjfekete fényekkel. A fehér az én mellkasomból szállt, a fekete az övéből, majd a kettő helyet cserélt és a fekete bennem helyezkedett el. Most már ő volt Amor... Én a földre estem és immár hosszú fekete hajam eltakarta az arcom. A könnyek lángra kaptak és mint a friss olaj elégtek.
- Köszönöm az erődet... - pillantottam Amorra, aki rám mosolygott és megsimogatta a hajam.
- Azért csak óvatosan Odi...

Az utána lévő öt év minden pillanatára emlékszem... Azalatt a rövid idő alatt felnőttem lelkileg. Teljesen. Végig hiányoltam Timor társaságát... Öt évig vártam rá, hogy ha akár csak pár percre is, de láthassam... Nem sikerült.
Egészen addig az estéig... Mintha most is éppen megtörténne, mindent élénken látok...

Rémálomból riadva ülök fel az ágyamban. Hajamon és arcomon izzadtság csorog végig. Kezem a torkomhoz kapom és érzem, ahogy ujjaim alatt a szívem milyen hevesen dobog... Megint. Mindig! Miért? Miért ez az álom zaklat!? Újra látom elmenni. Látom, ahogy kilép az ajtón és mikor utánanyúlok... Vagy bezáródik az ajtó, vagy mikor éppen megfognám a köpenyét elporlad a kezem...
Lerúgom magamról fekete takarómat és kisétálok a fürdőszobámba. Remegő kézzel engedek hideg vizet a mosdóba és öblítem le az arcomat. Te jó isten... Ez nagyon fárasztó és nagyon durva. Felegyenesedve a tükörbe pillantok és végignézek saját magamon. Hollófekete szemek... sápadt bőr... Szép metszésű arc. A szemeimben nyugodtság ül. A homlokomtól és hajtöveimtől még le-lecsordul párcsepp víz, hogy aztán a csapba csöppenjenek és senki ne emlékezzen rájuk. Nézem magam pár percig, tekintetemmel kergetem a vízcseppeket, majd egyet követve lepillantok a mosdókagylóba, végül megint fel a tükörbe. Valamiért hirtelen elborul az agyam, öklömet felemelem és a tükörbe vágom. Visszhangozva hullanak szerte az éles üvegdarabok. Lepillantva a földre, meztelen talpam mellett meglátok egy nagyobb egybemaradt szilánkot. A szemeim pont visszacsillannak belőle. Felemelem a lábam és azzal taposok rá. Porrá omlik szét.
- Holnapra kutya bajod se les nyomorult tükör – dühöngök magamba, majd a konyha felé veszem az irányt. Nem foglalkozva a lábamba és kezembe áramló fájdalommal lépkedek és kisétálok a kerek asztalhoz, melynél a kiűző szertartásokat szoktuk csinálni. Én eddig sosem estem ki... Leülök a helyemre és elnémulva kezdem tanulmányozni a szoba minden szegletét.
- Miért vagy itt Odi? - lép ki a szobája ajtaján Ihlet kivillantja hófehér fogsorát.
- Nem tudok aludni. Eszembe jut, hogy... eredetileg én nem gyűlöltem senkit... hogy szeretet lakozott a szívemben... Aztán Timor miatt gyűlölet lettem! Utálom ezt...
- Timor? Találkoztam vele mikor kiestem. Kérdezett felőled... Találkozni szeretne veled. Te vagy az egyetlen, aki eddig sosem ment ki. Nem is értem, hogy hogy csinálod. Az alkotó mindig gyűlöletben él? Aligha...
- Érdeklődött? Nem érdekel! Ha akar valamit, akkor jöjjön vissza! - csattanok fel hirtelen Piratira nézve, mire ő csak még szélesebben mosolyog.
- Ha Teberna nincs itt, Timor visszajöhet.
- A Bátorság sosem hal meg! Ezt te is jól tudod! - kiálltok egy nagyot. - Ő a leggyűlöletesebb személy a világunkban!
- Nem lehetne kicsit halkabban? - lép ki szobájának ajtaján Spes. Kis angyalszárnyai erőtlenül lógnak a hátán, éppen világoskék haja kócosan áll el a fejétől. Rám néz, majd Piratira. Egy pillanat alatt feltöltődik energiával és ujjongani kezd. - Ihlet végre visszatért! Mehet a következő játék!
A zsebéből előhúzza az ezüstpisztolyt és hat töltényt tesz bele, majd elém rakja.
- Nem játszhatunk, amíg a többiek nincsenek itt – húzom el a számat.
- Figyelj Odi – néz rám diplomatikusan Spes, mintha mindent tudna. - Timorral szeretnél lenni. Nem? Mert, ha igen, akkor vedd a pisztolyt, fogd be a szád és lődd le magad! És ne merj visszajönni.
Felveszem a fegyvert és megforgatom...
- Hol a bibi? - nézek rá, mire megrázza kék hajú fejét és sugrázó mosollyal visszaindul a szobájába. Mérlegelek pár percig, aztán a halántékomhoz emelem a fegyvert és meghúzom a ravaszt. Nem fáj. Sőt, kellemes érzés. A mi fegyverünk ilyen... kedves...  az alkotó így találta ki... Érzem, ahogy kiesik a kezemből a pisztoly és már dőlnék is el.
- Kérlek vigyázz magadra odakint – kap el Pirati mosolyogva. Látom, ahogy nyílik az ajtó, és egy ismerős csukja bukkan elő belőle. Akaratlanul is felderül a szívem, de látom, hogy az arcán harag ül... A karjaiba vesz Piratitól és elindul velem az ajtó felé.
- Sajnálom... Timor... - kapaszkodok erőtlenül a csuklyájába és a vállába temetem az arcát. - Látni akartalak... Hiányoztál...
Érzem, ahogy még jobban magához szorít. Ahogy kilépünk az ajtón hideg levegő perzseli fel a bőrömet, lehunyom a szemem és sóhajtok egyet. Dühösen visz tovább, de én nem tudok magamra haragudni.
- Meg is halhattál volna Odi – suttogja kis idő után.
- Egy próbát megért – nézek rá nyugodtan. - Látnom kellett téged... Bármi áron - hal el a hangom.
- Ezért még leszedem a fejed... De most pihenj. Hamarosan hazaérünk – derül fel a hangja.- Örökké együtt maradhatunk... Már, feltéve ha akarod...

Azóta nagyjából hmmh... négy-öt év telhetett el. Azóta együtt élünk... Az utolsó hét szó megmaradt az agyamban, ahogy lassan elnyomott az álom azon az estén. Még most is néha hallom a szavakat a fejemben visszhangzani csak úgy spontán... Nem értettem. Örökké? Addig lehetetlen volt, gondoltam, de... most belegondolva, végül is sikerült... Örökre kint, ketten...

Csak mi...

Timor... és Én...