Nézz az égre! - Random szösszenet.-

   Senkinek nem kívánom ezt az életet. Amit eddig éltem, amit most élek és amit talán örökre élni fogok. Egy olyan világról beszélek, ahol az eberek nem néznek fel az égre. Fejük lehajtva járnak nap, mint nap az utcán és azt hiszik, hogy így minden rendben. Kell nekik valaki aki felnyitja a szemüket. És Én úgy döntöttem elég a várakozásból, ideje tenni is valamit azért, hogy Én Én legyek és az országom az Árnyak országából a Fény országává váljék. Az embereknek fel kell nézniük. Látniuk kell a világot, a csodát, a fényt és a csillagos eget... Hogy tudják és érezzék, amit én tudok és látok.

  Eltűnődve pillantok most lefelé. Értetek áldozzam magam? Csak egy lépés kellene, és már mindent elérnék. De talán meg sem érdemlitek. Hányszor üvöltöttem rátok? Hányszor téptem a számat, sikoltottam és kiáltoztam, hogy nézzetek végre fel, hogy lássátok a csodát, amit a szürke életetekben sose, fogtok észrevenni, ha valaki nem vágja a fejetekhez, hogy tessék, itt van! Megfontolandó.. Ugorjak, vagy ne? Csak tudjátok az érdekes, hogy több tíz emeletes házakat húztok fel, építkeztek, hogy az égig nyúljanak a templomok, és az irodák, és mégsem vagytok kíváncsiak arra, aki látja az igazat. Megvettek engem, mert okosabb vagyok és tanítani akarok, de minek tanítsak olyanokat, akiknek a fejük tele van ostobaságokkal és az ész... az értelem már sehova nem fér. Ha én kancsó volnék, s ti a csészék bizonnyal túlcsordulna a víz, melyet belétek próbálok tölteni. Mert ti túl okosak vagytok úgy gondoljátok, és bár én tudom, hogy ez nem így van mégsem tehetek semmit, mert ellenben veletek, buta marhákkal Én egy vagyok, magányos és elhagyatott.

  Azt kérdezitek jól jártatok-e? Persze! De ostobák maradtok. Örökre. Attól félek, most így az ész és a csodák küszöbén, hogy senki nem fog megérteni, mert én leszek az új hír pár hétig, majd aztán a nevem elenyész és már csak a családom emlékszik rám, vagy talán már ők se. De hogyha ez kell, hogy felnézzetek és legalább a zuhanásom potom idejéig figyeljetek akkor tessék. Megadom nektek!

  Előrébb lépek, fél lábam már lelóg a párkányról és a karom kitárom. Nem vesztek észre. Miért is tennétek? Ugyan. Mikor ugrom sikoltani fogok. És ahogy meghalok a nemes cél érdekében talán egy áhított csoda fog történni, én legalábbis ebben reménykedem. Mint egy karcsú kötéltáncos a nagy finálé előtt állok reszketegen az épület ormán. Mert megijedtem, és ezt be is merem vallani. Félek attól, hogy most végem lesz, félek attól, hogy eltöröm a csontjaim, véresre zúzom magam de legfőképpen attól félek, hogy a testem zuhanása és roncsolása nem lesz elég ahhoz, hogy ti ott lent felnézzetek rám. Azt akarom, hogy tűnődjetek rajtam! Gondolkozzatok el és az istenért is nézzetek már fel végre!

  Talán ha odaleszek örökre, a lelkem pompás angyalként kel újra. Viszont ha itt ragadok úgy, hogy mindenki továbbra is csak a földet bámulja a lelkem összetörik, és sírni fogok. És hogy mi lesz velem miután megtörtem, kérdeznétek, ha érdekelne, akkor nektek már csak az emlékem marad, és akkor, bizony akkor, ha valaki évek múltán a Holdat nézve végre rám gondol, mellette fogok ülni. Megfogom a kezét, megcsókolom arcát és boldogan vigyázok rá, míg őt is el nem emészti a feledés homálya, mert ha valaki gondol rám, legyen az egyetlen ember is, akkor már megérte. Mert végre-valahára felnézett, és én nyertem.