Katekyo Hitman Reborn - Az idő vasfoga - 1. fejezet - Kezdetek

            A vér édeskés, mégis sós, vas íze keveredik a számban, azzal a nyugtatóval, amit a második világháború alatt hatalmas sikerrel alkalmaztak. Annyit kaptam a folyadékból a nyakamba, amennyi egy lovat kiütne, de ki kell tartanom. Még ébren vagyok, és ez jót jelent. Láttam egy filmben, milyen hatása van ennek, az izmok lassan ellazulnak, az agy közlékennyé teszi a szájat és fokozatosan mindent el fogok mondani... Mindent, a Vongoláról, mindent, az Arcobalenokról, és saját magamról, az életemről. Mielőtt elméláznék, hogy, hogy meneküljek meg éles fájdalom hasít a fejbőrömbe, ahogy a vallatóm hajamnál fogva rántja fel a fejemet. Kapok egy újabb pofont, és akarva, akaratlanul nézek a szemeibe. Az arcom feldagadt, több sebből vérzek, az egészen apró karcolásoktól a mélyebb, húsba maró vágásokig, egy bordám törött, egy másik meg van repedve, hallottam a reccsenést, és éreztem a hasító fájdalmat. Azt hiszem, ez a fickó hentesnek is elmenne. A fájdalom az agyamban lassan érződik ettől a furcsa gyógyszertől, mintha a testem reakcióideje a negyedére, nyolcadára csökkent volna. Minden fájdalom hosszú ideig tart, és csak nehezen múlik el. Hatásos.

            Nem vagyok éppen a helyzet magaslatán. Dagadt szemeim előtt lassan kitisztul a világ, ahogy vizet löttyentenek az arcomra. Nem alhatok el, az végzetes lenne. A vallatóm, egy katona ruhás, magasabb férfi, harminc öt körül lehet. Nocsak... ennyi agresszió kell egy tizenhét éves lány megtöréséhez? Hm... beszél valamit. Jobb, ha figyelek.

            - Kezdj el szépen énekelni arról, hogy mi van a drágalátos családoddal. Halljuk a mesét az új Tizedikről kislány!

            - Kérd szépen – nyöszörgöm válaszként egy kisebb adag vért köpve. Miért nem tudom megjegyezni, hogy mikor késes bácsik meztelenítik a csontomat a hús börtönéből ne pofázzak vissza?!

            - Még mindig nagy a szád! - kapok egy újabb pofont.

            - Már nem annyira - sóhajtok, majd hátravetem a fejem. Szomjas vagyok. A következő víz adagnál, ami az arcomra zúdul keveset a számba veszek. Kipillantok az ablakon, amennyire látok még és szomorkásan veszem tudomásul, hogy a Hold eltűnt. Kezd késő lenni ezek szerint. Kibámulok a nyitott ajtón, de nem látok semmit, majd megint vissza az ablakra. Valami csillan a távolban. Biztosan egy kocsi fényszórója.

            - Hallgatunk! - hallom a fogva tartó reszelős hangját. Oké, oké... csak utána hagyjatok aludni.

            - Hol kezdjem? - nyelek egyet, aztán lecsukom a szemem.

            - Akár a születésedtől – mosolyog a hangja. Rossz ómen.

            - Rendben, ha ezt akarod - sóhajtok egyet, és végiggondolom a történetemet.- Hol is kezdjem? Egy apró olasz faluban születtem tizenhét éve. Családom volt, rendes és szerető, tudjátok, anyu, apu, kistestvér meg egy kutya. Baromi boldog és békés életünk volt, de aztán úgy hat éves korom körül valami megváltozott. Apám szótartó lett, és semmit nem volt hajlandó elárulni arról, hogy mit dolgozik. Tudjátok, akkoriban ő volt a Vongola Kilencedik egyik őrzője, talán az Eső, azt hiszem. Elvette anyámat, aki nem a maffiából származott és ebből lett bonyodalom. A Vongola úgy vélte, én a testvérem és az anyám, veszélyt jelenthetünk a familiára, úgyhogy rövid úton meg kell szabadulni tőlünk. Ezt persze meg is szervezték, kértek egy katonai egységet a Consubintól, és velük végeztették el a piszkos munkát. Hogy részletes legyek -sóhajtok.-, az katonai csapat éjjel tört ránk, hajnal kettő-három körül, a születésnapom után mondjuk egy héttel. Kezdetben betörték az ablakokat, halkan, mint a macskák, aztán gondos alapossággal felgyújtották a házat. Az apám ébredt elsőnek, felkeltette anyámat, majd mindketten rohantak értünk. Értem anyám jött... de az egyik katonának hála, soha nem érkezett meg. Én a füstszagra ébredtem, az ajtóhoz rohantam, de a lángok már régen a plafont nyaldosták. Hallottam a katonákat, és bemásztam a szekrényembe, hátha oda a tűz nem ér el.

            Éreztem a fát forrósodni magam körül, próbáltam hát a sarokba húzódni, és csak sírni tudtam. Hamarosan fülrecsegtető golyózáporra lettem figyelmes, és sikoltozást hallottam. Ekkor halt meg az apám, és a kisöcsém. Rajtam volt a sor. Ezt jól tudtam, és valahonnan azt is sejtettem, hogy meg fogok halni. Rengeteget vártam, már fullasztó volt a meleg a szekrényben, de nem mertem kimenni. Inkább égjek el, minthogy azok kapjanak el lent, gondoltam.

            Hallottam a lépcsőt reccsenni, amit a tűz ropogásának tulajdonítottam, de pár perc múlva valaki kitárta a szekrény ajtaját és egy fegyvert szegezett rám. Emlékszem a csőre, csillogott a tűzben, és az acélon minden nyom kivehető volt. Hogy a használó nagyon vigyáz rá, hogy milyen golyó illik bele, hogy azzal törték be az ajtót és azzal ölték meg a családomat. A cső vonalát követve megláttam a markolatot, majd a vadászpuskát tartó kezet, az ahhoz tartozó kart, és a hozzá csatlakozó tűzálló katonai zubbonyba bújtatott vállat, és testet. Az idő mintha lassított volna az iramon, mintha mégsem akarna annyira gyorsan megölni engem, felnéztem a katona kék szemeibe. És ahogy néztem, kormos szőke haját, a kissé zilált és koszos arcot tudtam, hogy nem fog megölni, valahonnan mélyről, bízni kezdtem abban a férfiban, aki kiírtotta a családomat, és aki egy vadászpuskát tartott a homlokomhoz. Hallottam, hogy az ujja a ravaszra zárul, de nem féltem tőle. Valami nem engedte. Kis kezemet kinyújtottam felé, mert az a hang, ami azt súgta ne féljek, most azt mondta megfoghatom a fegyvert.

            Ujjaim a puska csövére kulcsolódtak, és lassan felegyenesedtem. A katona észbe kapott, és levette a kesztyűt a kezéről. Kisegített a szekrényből, majd a karjába kapott. Az utolsó emlékképem, a zubbonyának átható puskapor, és füst szaga. A háború szaga. Aztán elaludtam, vagy elájultam, nem rémlik. A következő emlékképem egy apró, de fényben fürdő olasz lakás. A harmadik emeleten volt, tartozott hozzá egy kisebb erkély, ahol később virágokat neveltem és galambokat lődöztem, de ne szaladjunk sehova, ti kértétek a részletességet.

            Mikor magamhoz tértem egy számomra hatalmas ágyban feküdtem, kötésekkel a karomon és nagyjából mindenhol a testemen. A szőke katona az ágyra dőlve aludt, a haja most már tiszta volt és az arca se volt foltos. Óvatosan felemeltem a karom, hogy megpiszkáljam a haját, de az ágy reccsenésére felriadt és elkapta a karomat. Ijedtemben, és fájdalmamban felsikoltottam, mire rögtön elengedett. Félénken néztem csak rá megint, de rám mosolygott.

            - Elnézést kérek - megsimogatta a hajam, ahogy mondta.-, rossz katonai berögződés az éber alvás, sajnálom. Nem akartalak megijeszteni. Colonello vagyok.

            - S-semmi baj -néztem fel rá hatalmasra kerekedett szemekkel.- az én nevem Traditore Bianca... um... nagyon örülök... De hol vagyok?

            Minden gyerekes kérdésemre normális választ adott. Elmondta, hogy a csapata végzett a családommal, és hogy engem nem tudott megölni, mert valamivel megfogtam. Igazából ő se értette túlságosan, miért nem ölt meg, de azt tudta, hogy tudják, hogy élek, és engem nem fognak elintézni, mert ő kiáll mellettem. Bocsánatot kért a szüleimért és a testvéremért, ami nyilvánvalóan nagyon kevés volt a veszteségért, de hamar megbocsátottam érte. A bizalom hangja súgta a fülembe, hogy tényleg megbánta.

            Így lett Colonello a második apám, akit – és ez lehet, hogy illetlen –, de sokkal jobban szerettem és szeretek, mint az eredetit valaha. Azóta a nap óta, hogy megmentett ő a családom, védelmez, szeret és segít mindenben, amiben tud és amiben akar. Négy évig éltünk ketten abban a házban. Kislány létemre rengeteget játszottam a fegyvereivel és az irántuk érzett vonzalom miatt Apa meg is tanított profin lőni. Minden galambot le tudtam szedni, ami a teraszunkra szállt, hogy az általam nevelt narancssárga virágaimat fogyassza el ebédként, s habár a galambok hullottak, mint a legyek, a növényeim egytől egyig megdöglöttek. A nap kiszárította mindet.

            Ahogy cseperedtem, a maffia világa beszívott magába. Tizenegy évesen, a kislányok általában Disney rajzfilmeket néznek, kakaót isznak a barátaikkal, piknikeznek a családjukkal. De nem én. Én tizenegy évesen profin szétszereltem és összeraktam egy fegyvert, ismertem az alvilág legjobbjait, találkoztam a Kilencedik Vongolával és a Tizedik apjával. Ismertem a Consubint, tudtam mi a Vindice és a Varia. És az egészet imádtam. Colonello sokszor felemlegette, hogy lehet engem erre a sorsra szántak. Nem vitatkoztam vele, tetszett, hogy ezt mondja.

            A bajok tizenkét éves koromban kezdődtek. A tudásom és érettségem miatt felsőbbrendűnek képzeltem magam, és kikönyörögtem Apától, hogy küldjön el a Consubin egyik gyerek kiképzésére, három évre. A többiek is korombeliek voltak, és azalatt a három év alatt mind megváltoztunk. A folyamatos edzés, tanfolyam, testi és szellemi kiképzés teljesen elvette az érzéseinket. Olyanok lettünk, mint az üres bábok.

            Tizenöt évesen pontosan a születésnapomon engedtek ki minket, Apa jött értem, de nem örült annak, ami látott. Ekkor már baba volt. Először nem is ismertem meg, de mindent elmondott az Arcobalenokról, és mindegyiknek bemutatott. Később persze rengeteget tanultam tőlük, a mai napig jó velük a kapcsolatom, Verde kedvenc kísérleti alanya voltam... Még most is megborzaszt, ha tűvel közeledik felém. Luche halála előtt olyan volt, mintha az anyám lenne, Skull mellett megtanultam, milyen megvédeni másokat, még ha nem is kérik. Reborn kitartásra, törekvésre, és profizmusra nevelt. Fong volt az én személyes mesterem, mindent ellestem tőle, amit meg akart tanítani a harcművészetekről és a nyugalomról. Mammon megtanított bánni a pénzzel, és habár nagyon kapzsi és baromi irigy azért mindig segített nekem, ha gondjaim voltak. Colonellotól... tőle mit tanultam? Az életet. Tőle tanultam mindent. Megtanított, hogy hogyan viselkedjek mások közelében, megtanított lőni, és igazán katonának lenni, mikor iskolába jártam és kellett segítség ott volt nekem. Bátorított, ha elestem, fogta a kezem, ha irányítás kellett és mindig vigyázott rám. Tőle tanultam meg, hogy hogyan kell igazán szeretni valakit, és hogy mennyi szeretetet kaphatunk valakitől, még ha ez nem is a szeretet szerelem része volt. Arról semmit nem tudtam, de nem is volt baj.

            Tizenöt éves fejjel nem érdekeltek az Arcobalenok, még Apa sem, pedig lássuk be, elég király kis csoport. Abban a korban csak a munkákon járt a fejem, és Apa megkérte a többi babát, hogy oktassanak, de akkor még semmit nem értettem sem a szeretetből, sem a kitartásból, a védelemből, vagy a nyugalomból, akkor azt gondoltam, tökéletesen tudok már mindent. Csak egy forrófejű agy mosott kölyök voltam, és egy éven keresztül csak küldetésekre mentem.

            Apa kétségbeesett azután az év után. Látta mi lett belőlem, hogy miféle robottá váltam, és valamit ki kellett találnia. Reborné volt a mentő ötlet. A Cavallone családot és Dinot akkor még nem ismertem, ezért Apa megkérte őket, hogy béreljenek fel, a Tizedik Vongola kiiktatására. Nem érdekelt az indok, nem érdekelt a következmény, munka volt, hát mentem. Persze, ez egy terv volt, hogy magamhoz térítsenek semmi több. És basszus, bevált.

            Elutaztam Japánba, Namimoriba, hogy ott öljem meg a Tizediket és a csapatát, ahogy a parancsban meg volt írva. Zangjaku Kazumi néven jelentkeztem az iskolába, egy kissé módosított külsővel, mint ahogy kinéztem. Amúgy, mint látjátok, a hajam hosszú, fekete és egyenes, a szemeim pedig zöldek. De akkoriban néhány ügyes trükkel, a hajam göndör, barna és rövid volt, a szemeim pedig kontaktlencsék miatt barnák. Az arcomat nem tudtam nagyon elmásítani, a hajam viszont eléggé a szemembe lógott, ahhoz, hogy ne ismerjenek fel. Szóval, elég jól csináltam, a körülményekhez képest.

            Az első nap az iskolában... heh, mint egy elcseszett klisé. Próbáltam nem feltűnni senkinek, mint új diák, és sikerült is, távolról figyeltem, és értetlenkedtem, hogy választhattak egy ilyen nyomorult emberi porszemet egy olyan hatalmas dolog vezetésére, mint a Vongola család? Ez a srác idegesítő, hangos, gyenge és zavaróan buta volt számomra. Hogy ne tűnjön fel a megfigyelés, csak nagyon ritkán néztem rá. A jobbkezét persze azonnal kiszúrtam, Gokudera különös szálka életem talpában. Tudjátok, az olyan, amihez tű kell, hogy kioperáld. Na nem utálom én... csak nem vagyunk éppen puszi pajtik.

            A másik srác... na ő más tészta volt az első pillanattól fogva. Ahogy ott ültem, az egyszemélyes padocskámban, kivételesen mélázva és nem dolgozva, eltévedt a tekintetem a Tizedik felé. Gokudera hangoskodott, Tsuna pedig nyugtatta. De ezt a fiút eddig én még nem láttam velük. Csendes letargiába merülve néztem a számomra ismeretlen srácot. Magas, fekete hajú, sportos, és állandóan vidám... Yamamoto Takeshi. Igen... Első látásra beleestem egy olyan fiúba, akit azelőtt megvetettem. Semmit se tudtam a szerelemről, de végre, a három év kiképzés és egy év zombi lét után, a szívem újra verni kezdett. Bár, nem, nem verni kezdett, hanem 4-egybe váltva zúzott keresztül 150-ennel lelkem autópályáján. Nem tudtam mit kellene kezdenem magammal, mert ijedtemre, olyanokat kezdtem megint érezni, mint a félelem, és a tehetetlenség. Aznap délután felhívtam Apát, és elsírtam neki, hogy ez a meló nem biztos, hogy menni fog, megbetegedtem és lehet, hogy gyógyíthatatlan. És most ne nézzetek rám hitetlenkedve. Négy évig, ha nem érzel egy szikrányi dolgot sem, és aztán hirtelen, mintha villám csapna beléd zuhansz a szerelem kénkövesen kínzó, mégis fagylalt szerűen édes poklába, igen megrémülsz, hidd el nekem.

            Apa megnyugtatott, hogy ez csak egy kis lámpaláz, persze ő mindig kapta az információkat a helyzetről Reborntól, és azt mondta, csináljam csak végig, jó pénzt hozhat. Engedelmes és lojális leányka lévén persze folytattam a munkát. Megfigyeltem, osontam, terveket szőttem, de sosem voltam képes lépni, mert nem akartam Yamamotot bántani. Ahogy figyeltem az ő hármasukat, és a köztük lévő baráti köteléket eléggé elkámpicsorodtam, nem akartam nekik ártani. Kis idő múlva arra kezdtem vágyni, hogy bár én is a részese lennék ennek, bár én is segíthetnék nekik, szórakozhatnék velük. De persze ezek akkor még bűnös gondolatnak számítottak, úgyhogy egy nagy adag önostorozást után, mindig újra kezdtem a szervezkedést.

            Legnagyobb döbbenetemre észrevették, hogy figyelem őket, és ezt a kukucskálást félénk közeledésnek vették. A banda tagja lettem, mint szerencsés negyedik. Velük ebédeltem a tetőn, Tsunánál teáztam, és tudtam, hogy Reborn tudja mit csinálok, de kezdett nem érdekelni. Érzéseimet a lehető legjobban visszafogtam, de megint megtanultam nevetni, és újra boldognak látszottam. Persze a munka az munka, és a forduló pont az ügyben Dino hívása volt. Leteremtett -Reborn kérésére -, hogy mit szerencsétlenkedek már annyit, miért nincs meg az eredmény. Úgyhogy ki kellett tűznöm végre a kivégzés időpontját. És meg is volt a remek dátum, mikor mindhármukat elkaphattam. Így visszagondolva nem is értem miért nem esett le a hantázás. Reborn nem figyelmeztette a srácokat, engem nem állított meg, mi ez, ha nem csapda?

            Tsuna egy délután segítséget kért a fiúktól, hogy tanuljanak együtt és utána ott is alhatnak. Engem is hívtak, de visszautasítottam valami buta indokkal. Éjszakára átvedlettem igazi fejvadászba, és normális Biancaként indultam vadászni. Mindenre emlékszem az éjszakából, és az utána következő napokból. Emlékszem, telihold volt és az adott nekem ijesztő árnyékot. Még most is fel tudom idézni a cserepek finom ropogását, ahogy a háztetőkön haladtam, és a Tsuna ablakából szállingózó egyenletes, halk szuszogást, ami máskor annyira megnyugtatott volna, de azon az estén gyűlöltem. Beszökkentem az ablakon, és csendesen huppantam a padlóra, Tsuna feje mellett.

 Tokjából előhúztam a katanámat, a kedvenc fegyveremet, amit használni még az igazi apám kezdett el tanítani. A pengén megcsillant a Hold tompa fénye, mint egy sárkány dühödt szemének a villanása.

            A katonáknak, különösen a fejvadászoknak megtanítják, hogyan öljenek. Gyorsan, csendesen, érzelmek nélkül. Ne figyelj másra, csakis az áldozatra. Míg él, csak ő és te léteztek, és ha halott, akkor mehetsz tovább a következőre. Ez a legfontosabb szabály. Semmire nem figyelhetsz másra, csak az áldozatra.

            Magasra emeltem a katanát, lecsapásra készen. Annyira könnyű volt, mint elvenni egy babától a játékát. De elbuktam az első, és legszentebb fejvadász szabályt. Ugyanis félre néztem. Először Gokudera alvó arcát pillantottam meg, ahogy kis nyálcsík folyt a szájából a párnára. A látványától mosolyognom kellett. Másodszor Yamamoto felé kalandoztam el. Ő még álmában is elképesztő volt. A hátán aludt, félig lerúgott takaróval, biztosan szépet álmodott, mert elkezdett kuncogni. Elgyengültem. Nem tudtam megtenni. Felálltam és megvizsgáltam Tsunát is, ő aludt a legnormálisabban. Mint aki várja a halálát. Reborn nem volt a szobában és ez megnyugtatott. Visszanéztem Tsunára, majd a kardom életlen oldalával megfordítottam az arcát, hogy a Hold rásüssön, és jobban lássam.

            A hideg acél érintésére hirtelen kipattantak a szemei, engem pedig pánik, és félelem fogott el. Ki kellett menekülnöm, azonnal! Letérdeltem és befogtam Tsuna száját.

            - Ha egy nyikkanást hallok... elvágom a torkod - suttogtam a fülébe, de mint ezt már oly sokszor elmondtam, elbuktam. Az idióta véletlenül megrúgta kapálózás közben Gokuderát, aki erre felriadt és mikor meglátott engem felkeltette Yamamotot is. Hirtelen kimerevedett a kép. Nem ismeretek fel, ezt tudtam, láttam rajtuk. Fáradtak és ijedtek voltak, ahhoz, hogy arc memorizáljanak. Mire hármat számoltak én már rég kivetődtem az ablakon, és rohantam végig a házak tetején, amilyen gyorsan csak tudtam. Amint biztonságban éreztem magam, leroskadtam egy ház tövébe és a tenyerembe temettem az arcom. Hogy taknyolhattam el ennyire csúnyán? kérdeztem magamtól.

            Ott a porban ülve vettem észre, hogy megszűnt a sérthetetlenségem. Ne értsetek félre, úgy értem, a kiképzés alatt betanítottak arra, hogy semmi se érdekeljen, semmi se tartson vissza. Ha a gyilkost nem érdekli a tette súlyossága, a büntetés lehet akármilyen nagy, a bűnös nem fog szenvedni, mert nem fogja érdekelni. Tehát, sérthetetlenek voltunk. De ez akkor, abban a másodpercben szétpukkadt, akár egy léggömb. Rájöttem, hogy nem fogom tudni őket megölni, mert azt érzem irántuk, amit Apa, és az Arcobalenok felé. Szeretetet. Fehér, és mocskolhatatlan szeretetet . Yamamoto iránt... talán sokkal többet is.

            Belefulladtam. És tudtam, hogy ezután minden megváltozik. Féltem, hogy apám nem lesz rám többé büszke. Féltem, hogy a Vongola csapat leleplez, és utána nincs több ebéd a tetőn, nincs több közös teázás. De a legjobban attól rettegtem, hogy megváltozom.

            Másnap gyengén léptem át az iskola kapuját, minden félelmemmel telve. Remegtem, akár egy apró elszáradt nyárfalevél a viharban.